A büntetés-végrehajtó intézetek egykori, 1991–2006 között működött titkosszolgálatának archívuma került a figyelem középpontjába, s a bírák és ügyészek szakmai testülete, a Legfelsőbb Bírói Tanács arra kérte Toadert, pontosítsa, mi történt az igazságügyi tárca titkosszolgálatának irattárával. Az ügy nagy port kavar, elemzők fel is vetették, ér-e egyáltalán ennyit ez a különös történet, noha szerintük az igazságszolgáltatásban ténykedő, kevésbé ismert hírszerzőszolgálatocska legfőbb rendeltetése a bírák zsarolása lett volna. Az irattár titkosságának feloldását ellenzők éppen a magánélet védelmére hivatkozva tartják veszélyesnek a várható leleplezést, hiszen a zsarolás legjobb eszköze időtlen idők óta a magánéleti információkkal való önkényes zsonglőrözés.
Tudorel Toader egyelőre neveket ígér, azokét, akik be-bementek az irattárba, illetve azt mondja, az archívum szégyenfolt az igazságszolgáltatás arcán. Az is felmerült, hogy a dokumentumok – már amennyiben az emberi gyarlóságra alapozó, kompromittáló irathalmaz dokumentumnak tekinthető – egy részét már megsemmisítették, avagy kimenekítették. S bár erkölcsileg elvárható, hogy az igazság úgynevezett szolgáltatói ne legyenek lefizethetőek és zsarolhatóak, de lehetőség szerint gátlástalan bonvivánok, illetőleg a legközönségesebb gyarlók sem, úgy tűnik, e történetnek rendkívüli jelentőséget elég nehéz tulajdonítani. S ha e nagy leleplezésből annyit tudunk meg, hogy egy bíró, vagy bírónő módfelett és gátlástalanul szerette az életet, bulváros, de ettől még a jogállamiság erősebb nem lesz.
Elgondolkodtató viszont az egész ügy háttere, gyökere. Még az EU-s csatlakozás előtt feszegették az „európai partnerek”, ugyan miért kell Bukarestnek egy átláthatatlan börtön-titkosszolgálat, ráadásul a testület állományának csaknem felét a szekuritátétól örökölte. Átvitt értelemben a szóban forgó titkosszolgálatocska is egy nyúlványa annak a bizonyos polipnak, melynek karjai egy-egy titkosszolgálatot jelképezhetnek. Ez a megfigyeltség 1990. utáni mértékét tükrözi. A sokoldalúan fejlett szocialista Románia a megfigyelőkre és a besúgókra alapozott, úgy látszik, e szemlélet nem tűnt el, csak átalakult, ennek továbbélését jelzi a Független Védelmi és Korrupcióellenes Szolgálat másfél évtizedes léte is. És amíg a megfigyeltség, illetve a megfigyelhetőség mértéke számottevően nem csökken, a szekusbeidegződések sem tűnnek el. Éppen a napokban derült ki, hogy 2010 és 2015 között a bíróságok mintegy háromszázezer ember telefonjának lehallgatását engedélyezték – mi ez, ha nem a múlt kísértése?