Számukra még az sem gond, hogy ezáltal még kevéske munkanélküli-segélyüket is elveszítik, de bizonyosan mérlegeltek, s úgy találták, még mindig előnyösebb valamiféle szociális juttatásból tengődni, csűrni-csavarni a feneketlennek látszó államkasszából a segélykét, a „szocsiálpénzt”, emezt-amazt, mintsem kilépni a munkanélküliség sehova sem vezető állapotából, s újrakezdeni valahogyan, még akkor is, ha nem vonzó a felajánlott lehetőség.
Még akkor is, igen, hiszen nem mindegy, hogy a hónapok, az évek, netán az évtizedek múlását örök segélyezettként, avagy munkavállalóként élik meg. Nem mindegy, még akkor sem, ha kevés a fizetés, ha csak minimálbér, ha megalázó, netán ha nehezen kibírható a főnök. És vélhetően nem csupán lelkileg, hanem anyagilag is, hiszen a hivatalosan végzett munka után kevéske nyugdíj is járna majdan, ám a törvénytelenül végzett ügykeskedés után nem fizetnek öregségi járulékot. Igaz, még ez sem feltétlenül szempont, hiszen akár oly eredményes is lehet az ügyeskedés, hogy a nyugdíj kérdése fel se merüljön.
Hatalmas felelőtlenség – e szavakkal minősítette az álláslehetőség visszautasítását a megyei munkaerő-foglalkoztatási hivatal vezetője, bizonyára nem alaptalanul. Felelőtlenség, könnyelműség, léhaság, kényelmesség – lehet keresgélni a rokon értelmű szavakat, de minek, mikor tény: teszik, mert megtehetik. Persze, ki-ki rendelkezik a maga sorsával, tudhatja, mi jó s mi nem jó neki. Ám hogy ez a helyzet kialakulhatott, mindenekelőtt a hazai szociális rendszer tehető felelőssé, hiszen, évek, évtizedek során következetesen arra ösztönzött egy társadalmi közösséget, hogy tagjai segélyből, s ne munkából éljenek.
Háromszéken, ahol hivatalos adatok szerint apad a munkanélküliek száma, még mindig négy-ötezer fősre becsülhető ez a csoport. S bár kis megye a miénk, e szám sem túlságosan ijesztő, országos viszonylatban viszont már több százezerre tehető azok száma, akik csak azt várják, hogy megkapják a juttatást. Persze, egy valamirevaló társadalom mindenkor gondját kell viselje a kirekesztetteknek, a peremre szorultaknak, és ezt nemcsak a meggyőződéses baloldaliak vélik, hanem mindazok, akiknek még jelent valamit az emberiesség fogalma. Ám mindemellett érdemes, sőt, szükséges különbséget tenni az esélytelenek, a ténylegesen rászorulók és a kezüket állandóan nyújtók között. Csakhogy az eddigi hazai tapasztalatok azt mutatják, az ország mindenkori kormánya ezt az elkülönítést nem kívánta megtenni, nem akarta azt az egyszerű alapelvet követni, hogy a munkavállalást támogatja, s nem ellehetetleníti. Ma már az is egyértelmű, hogy a jelenleg is regnáló szociáldemokratáknak ez a szóban forgó, segélyből élő, több százezer ember biztos szavazótábor, keresik is ezért kegyeiket, még akkor is, ha ez bizony drága mulatság, legalábbis az államkasszára nézve.
Hogy nincsenek autópályák, hogy rossz az okatási és az egészségügyi rendszer? Hogy akár állami szinten is mozdítják, mi mozdítható – e mondatban a mozdítják tetszés szerint helyettesíthető a lopják állítmánnyal is –, közismert. Ez kudarc, állami szinten, s egyszer talán a segélyezési rendszerre fordított csillagászati összegek szemszögéből is megvizsgálják majd. Senki nem lesz boldogabb attól, ha valamikor kiderül, mennyi pénzt költött el rosszul e korszerűsödésre képtelen állam, téves, önös érdekű szociális politikák által vezérelten – szavazatszerzés minden áron! –, de még ennél is lehangolóbb, hogy az elhibázott segélyezés leginkább maguknak az érintetteknek ártott. Hiszen nem maradtak semmivel, csak egy kevéske, gyorsan elkölthető pénzzel.
Nem halat kellett volna havonta odadobni nekik, hanem halászni kellett volna tanítani őket.