Gondolom, nem mondok újat, ha kijelentem, hogy mindössze kis mozzanatai életünknek az afféle szemet gyönyörködtető ünnepi ceremóniák, amelyek ezekben a napokban zajlanak középiskoláinkban, mégis kinek-kinek a saját személyes történelmében emlékezetessé, sőt, a főszereplőknek talán legendássá válnak a mostani pillanatok a múló idő távlatából. Hasonló ez a földrajzi tér vonatkozásában is, mert ugyan a jó vagy balsors révén a nagyvilág számos pontjára eljuthat a mai végzett, mégis, az a kötelék, amely Erdélynek e kis szögletében működő iskoláihoz fűzi az embert, bármilyen nehéz terhelési próbát képes kiállni.
Nemhiába mondják tápláló anyának, azaz alma maternek az embernek az életbe indító iskoláját. Amit s amennyit ugyanis az élet tavaszán szívunk magunkba, aszerint s olyan mértékben érleli bennünk emberi minőséggé a nyár, képletesen szólva: a vetéstől függ döntő mértékben az aratás.
De vajon helyénvaló-é a termő nyarat emlegetni, vagyis ennyire előreugrani az időben — teszem fel magamban és magamnak a kérdést —, mikor is gyönyörű lányaink és fiaink még csak a tavasz és nyár közötti átmenet stádiumában vannak? Igaz, a közbeszéd érettségként tartja számon az ifjúnak ezt a szellemi-lelki és erkölcsi állapotát. Tudott dolog ugyanis, hogy az érettség szavatolja az ember nagykorúságát. Márton Áron püspök éppen ezekről a kérdésekről elmélkedett bérmálási útjai egyikén közel negyven évvel ezelőtt. ,,Az ember kiskorú maradhat egész életében, akkor is, ha a nagykorúság törvényes határát átlépte — mondotta egyik felső-háromszéki faluban. — A nagykorúság követelménye, hogy az ember érett legyen. Megfontolt, komoly, akit nem a hangulat vagy a szeszély rángat ide s tova, hanem meggyőződésből cselekszik. Felelősséget érez egész életéért, családja tagjaiért, embertársaiért, népéért; és tudja, mi a kötelessége. Az ilyen embert mondjuk nagykorúnak, érettnek, embernek. Mert tud önállóan gondolkozni, felelősséggel dönteni, megfontoltan cselekedni, ahogy azt a felnőtt embertől elvárjuk."
Nem szólamok, hanem hiteles, tehát megélt gondolatok ezek, amelyeket Márton Áron fontosnak tartott megfogalmazni az erdélyi magyar ifjak számára egy nehéz történelmi időszakban, a vörös zsarnokság idején, de ki tagadhatná, hogy a korlátlan szabadság és szabadosság mai világában ne lenne aktuális a megfontoltság és a komolyság, illetve a meggyőződésből s nem pillanatnyi érdekből való döntés és cselekvés követelménye mind az egyén, mind a nagyobb, a családi és nemzeti közösség szintjén?
Elismerem ugyanakkor, hogy mindezen súlyos dolgokkal együtt jól meg kell férnie a lelkesedésnek, a fiatalos lendületnek, az ifjúság szent hitének meg az erős akaratnak, mely előtt — mondják — minden meghajol. Megtorpanást nem ismerő akaratra van szükség például ahhoz, hogy akár itt, az ezer forrás országának is nevezhető Háromszéken a karnyújtásnyira csörgedező bármely patak is elérje az óceánt, akárcsak az Ady Endre által megénekelt szilágysági Ér, amelynek habját az óceánig hordja a Kraszna, Szamos, Tisza, Duna. Ha ugyanis a végzős diákokban van erős akarat és hit, akkor megtörténhet mindannyiukkal a költő emlegette ,,világ csodája", éspedig az, hogy egy székelyföldi kis ér partjáról elindulva befuthatnak a ,,szent, nagy Óceánba", azaz megmerítkezhetnek a vágyott Teljességben.
