A„modern ember” esze kicsit elszakadt az univerzális értelemtől, némi túlzással mondhatnánk, elment az esze, ha nem tűnnék túl durvának. Nem kell pánikba esni, az embernek két agyféltekéje van, jobb és bal, ha egyik elmegy, a másik kész helyettesíteni. Ahogy tudja.
A bal agyfélteke objektív, logikus, részletekre koncentráló, következetes – az emberek többségénél domináns. A jobb szubjektív, lényegre összpontosító, egészében látja a dolgokat, érzelmes, ott a humorérzék-központ, és a hatodik érzékszerv, az intuíció. Ki tudja, miért, a jobbat pihentetjük. Mintha egy balra át után úgy maradtunk volna. Jó lenne, ha nagyobb szerephez jutna a jobb is, ha „felszabadulna”. Hogy lehetne nyélbe ütni? Sakkal!
Zökkenőkkel teli, jégen elcsúszó szamárra emlékeztető, kabaréjelenetektől sem mentes életemen végigbújócskázott a sakk. Tapasztaltam, feltűnően sok sakkozó balkezes, ballal írja a játszmát, „jobb agyféltekés”. Hiba, nincs itt az alkalom, hogy megmutassa a jobb, mire képes. Minden lépés új kihívás.
Kaszparov volt sakkvilágbajnok szerint az élet a sakk mintáját követi. Nem csupán abban, hogy küzdelem, százával lehetne sorolni, még miben. A nemzetközi sakkszövetség elnöke állítja, az emberiség egyik legérdekesebb és legszellemesebb játékát nem az ember találta ki, hanem az égiektől kaptuk ajándékba. Kitudódott, az a nem mindennapi történet esett meg vele, hogy egyszer az ufók elvitték. Az újságírók rákérdeztek, s kiderült, színigaz, de cáfolta, hogy betette volna a lábát idegen bolygóra, amit már ténykényt híreszteltek róla.
Itt érzem fontosnak felidézni rég kísértő sejtésemet, hogy a távoli múlt ködébe vesző, közel 1500 évvel ezelőtti időkben valahol a világon emberek sakkoztak. A Korán tilalomgyűjteményéből szerencsére kimaradt a sakk, köszönhetően annak, hogy Mohamed apósa, Omár kalifa úgy vélekedett: „nincs a sakkban semmi kivetnivaló, mert a háborúval foglalkozik”. A győzelmes hit meghódította Perzsiát, s mivel nem volt tilos, a sakk is hódított, párhuzamosan a maga bájaival (bábuival), és példátlan népszerűségre tett szert. A viták és a vérontás elkerülése végett Omárnak szent szúrába kellett foglalnia a játékszabályokat, amit a Koránhoz illesztettek toldalékként.
Nincs mentség, akarom mondani mesterség, amit csak elmélettel, gyakorlat nélkül el lehetne sajátítani. Maga a mindennapi élet polihisztort igénylő „szakma”, így mondom, melyre a gyermekeket készítjük, tanítással és neveléssel. Élni tudni kell. A világ sok iskolájában tantárgy a sakk, a pragmatikus életszemléletre való nevelés igen jól bevált eszköze. Mert játék is, sok más funkciója mellett. Az életre nevelés minimum egyharmadában mentesíthetné a tanárt egy csomó, ideget és lelket megviselő kínlódástól. A felületességet száműzi az emberből, fegyelemre és önmegtartóztatásra késztet. Mit késztet, kényszerít! De játszva! Játszva könnyebb, mint hajtogatva, mennyit kell vesződni, míg valakinek a fejébe tudunk rágni valamit! Muszáj gondolkozni, tervezni és résen lenni, hacsak nem mániákus vesztesként akarjuk elhagyni a sakktáblát, az életben pedig a nappalokat éjszakává tevő kudarcokat.
Mutatja, a világ, az élet végtelen sok kínálatú, és bonyolult is, akár a szerelem. Viszonyulnunk kell a változó szorongatásokhoz, megtévesztésekhez, csőbe húzásokhoz, de nem pánikkal, hanem higgadtságszínlelő, logikus gondolkozással, előrelátással, mások gondolkozásrendjének megismerésével. És képzelőerővel – művészi fokon. Vállalni a kockázatot az ép ész keretei között. „Kellemesebb, ha te tudsz mindent másokról, mintha ők rólad” ( Plautus). Tudva tudván, hogy célod felé ésszel visz az út, de elérni azt csak a szíveddel tudod.
A hetvenes években, újságíró koromban, Drunek Zoltán megyei párttitkár egy sakkparti után így szólt: – Írjon az újításokról. – Jó, írni fogok –, legalább nem kell kényeztetnem a pártvezetést, véltem. A cikk megjelenése után szörnyülködött, hogy nem úgy kellett volna. Sokan féltek tőle, én nem, mert imádott velem sakkozni. Szerette volna, ha keze ügyében vagyok, éveken át győzködött, míg újítottunk: „szolgálati érdekből” áthelyeztek a fakitermelő vállalathoz, ahová visszakerült igazgatónak.
– Mit akar csinálni? – kérdezte barátságosan, már-már pajtáskodva. Olyan posztra vágyom, ne legyen időnk sakkozni – színleltem a sértődöttséget, színészi tehetség hiányában szájcsücsörítéssel. Pendült a húr: – Feladata a vállalat információs rendszerének gatyába rázása lesz. Sok mindenre gondoltam, erre nem, fogalmam nem volt, miként kezdek hozzá, de bízva jobb agyféltekémben – valamit majd csak kitalálok –, jeleztem, nagyra értékelem ötletét. Ebédre hívott a vállalat ebédlőjébe, utána nekiláttunk sakkozni. Ha keresték, a titkárnő: – Az igazgató elvtárs tárgyal. Kötélhúzásunk felért egy hosszú gyeplőre eresztett tárgyalással. Persze, nem volt ez mindennapos, sajnos. – Miért nem játszik Lőrincz Árpáddal? – kérdeztem egyszer, ő volt a megye legerősebb sakkozója. – Az a lelket is kiszedi az emberből – mondta undorral. – Mocsok a sakk – kondult bennem a lélekharang, s nyitottam paraszttal (…).
SZURKOS ANDRÁS
