Ötven év (vagy inkább száz?) lemaradását kellett behoznunk. Az elmúlt évtizedekben tettünk is érte, hogy ezt a lemaradást ledolgozzuk: tucatjával avattunk szobrokat, domborműveket, kopjafákat. Eddig minden szép és jó, van azonban egy gond, amit nekünk múzeumosként és alkotóként is szóvá kell tennünk. Nevezetesen, hogy nagyon sok esetben az emlékjel avatása után, illetve az évente megejtett koszorúzáson kívül semmi – vagy majdnem semmi – nem történik, ami az ábrázolt személyiség szélesebb megismertetését szolgálná.
Valahogy úgy érezzük, hogy az emlékjel állításával mintha kipipáltuk volna az összes tartozásunkat az ábrázolt felé, mintha ez a szép gesztusunk kioltaná nagy elődünk személyiségének, munkásságának fontosságát.
Nemrégiben egyik nagynevű festőnk szülőfalujában jártunk, ahol a művésznek a hetvenes évektől (!) márványszobra áll. Volt félórányi holt időnk, és merő szórakozásból – meg kíváncsiságból is –   kérdezgetni kezdtük a szobor körül elhaladókat, hogy ki is volt ez az ember, mivel érdemelte ki ezt a szép márványszobrot? A válaszokban volt minden: a nem tudom, nem ismerem-től a tanár, tudós, politikus, hadvezéren át a „híres ember” igen elmés jelzős szerkezetig bőségesen, de azért  „festő” is volt egy-kettő, na...
Most nem az illető falu lakóiról akarjuk leszedni a szenteltvizet: félő, hogyha megindulnánk, akár a megyeszékhelyen sem lenne túl virágos a helyzet... Érdemes volna ezt végre felmérni tudományos eszközökkel: ha megvan, hogy „festő” az ábrázolt, mit tudunk még róla? Vajon a koszorúzáson, zászlólobogtatáson kívül  hogyan tudnánk művelt utódai is lenni neves elődeinknek?
Nekünk, múzeumban dolgozóknak lenne erre orvosságunk, de ezt csak szívós és következetes munkával lehet kivitelezni. És itt nagy szükség lenne a falusi és városi értelmiségre, a tanárokra, papokra, tanfelügyelőkre, polgármesterekre! Olyan emberekre, akik a kormány által eltörölt prémiumok ellenére hajlandóak tenni valamit nagyjaink emlékéért.
Nálunk a múzeumban a megnyitó után egy egész csapat dolgozik azon, hogy az éppen soron lévő kiállítást szellemileg „értékesítse”. Mert nálunk a szellemi értékesítés a fontosabb.
A megnyitó másnapjától az a feladat, hogy különböző célcsoportokat bevonzzunk, megtaláljuk a kapcsolódási pontokat óvodákkal, iskolákkal, nőszövetségekkel, a nyugdíjasklubokkal, a hivatásos és amatőr táncosokkal, a bibliakörösökkel, a vívókkal... – hogy jöjjenek és mélyítsék ismereteiket nálunk! Mert kultúra nélkül csak puszta statisztikai adat az ember: „neved nincs / tárgy vagy csupán / karodon a leltári szám” – írja Szilágyi Domokos, majd a vers végén: „... s a legborzasztóbb az, hogy megszokod”.
Ezt a „mélyítést” ajánljuk az önkormányzatok, a döntéshozók, a népnevelők figyelmébe. A szoborral, domborművel kiemelt történelmi személyről jelenjen meg rövid, legalább kétnyelvű felirat maradandó anyagon, magán a szobor talapzatán, hogy a helyieknek, de az idegeneknek is legyen bár fogalmuk róla, hogy ki az ábrázolt személy. Jelenjen meg ismeretterjesztő anyag az illető település honlapján, nyomtassanak szórólapokat, rendezzenek ki-mit tud versenyeket helyi és megyei szinten, szervezzenek kirándulást olyan helyszínekre, ahol a nagy előd járt vagy maradandót alkotott... Elképzelni, ötletelni könnyű, kivitelezni nehezebb. „Az aratnivaló sok, a munkás kevés.” (Lk. 9–10)
Ez olyan munka, amit a minisztérium soha nem fog számon kérni rajtunk! Amiért nem jár fizetség, de ami kicsi odafigyeléssel, gondoskodással, napi penzummal megoldható, csak akarni kell.
Múlt vasárnap az egyik szomszéd faluban jártunk. Olyan szép dombormű volt a községháza oldalán, meg kellett állnunk megcsodálni. Magyarországi művész remekműve, de egy szó nem sok, annyi sem volt alatta, hogy ki az ábrázolt. Ha a megrendelőnek és a szobrásznak nem jutott eszébe, fontos volna egy kis réztáblára ráírni, mit tett az illető, mivel szolgált rá, hogy emléket állítsanak neki?  Ugyanott láttam egy egyébként dicséretes megvalósítást, de ami korrekcióra szorul: a mellékutcákat is becsületes, nagy elődökről nevezték el. De a név mellett ott kell(ene) lennie legalább a két évszámnak és egy-két szónak: mi volt a foglalkozása, miért neveztünk el utcát Ütő Elekről?
Végezetül egy felajánlás: fent elemzett témánk kapcsán bármilyen információt, tanácsot, felvilágosítást szívesen adunk a rászorulóknak. De honismereti vetélkedők, tematikus órák, ismeretterjesztő előadások helyszíne is a múzeum nap mint nap. Szeretnénk, ha a múzeum falain belül zajló tudományos munka kiáramlana a falakon kívülre is, szeretnénk segíteni a közösségeknek egy kevésbé gépies, mélyebb önazonosság-tudat megszerzésében.
Tessék használni bennünket!
Vargha Mihály
szobrász, múzeumigazgató
(Elhangzott 2017. május 12-én Gaál Sándor fizikus emlékjelének avatásakor)