A Janicsárok végnapjainak nagy port fölvert sikere sokszorozza kedvét, beutazza Erdélyt a Török világ Magyarországon című regényéhez keresve adatokat és hangulatot, de már ugyanekkor a Fehér rózsa meséje is bejegyeztetik kis noteszébe, a megírandó regények sorába.
A Délibáb megszűnésével majdnem egyidejűleg Heckenast Gusztáv könyvkiadó szólította fel egy illusztrált hetilap szerkesztőjének. Az első illusztrált magyar lap. Nagy dolog volt az. Kimondani is vakmerőség, hát megcsinálni? A fényképészet még pólyákban volt, a cinkográfiát az ördög ösmerte. Nagy fáradsággal előállított fa- és rézmetszetekkel dolgoztak a német és angol képeslapok. Talán bizony az Aladin engedelmes dzsinnjeit fogja be a munkába Heckenast úr? De mindegy, Jókainak tetszett az eszme, minél lehetetlenebb, annál jobban. Vállalta a szerkesztést, hanem a kormány megtagadta tőle a felelős szerkesztői minőséget. Veszedelmes ember, nem való gyeplő a kezébe. A többi munkatársakkal is próbálkozott Heckenast, de csupa neves, tehát „rovott” írók voltak, nem kapták meg az engedélyt. Addig-addig törték a fejüket, hol vegyenek egy ártatlan írót, hogy eszükbe jutott Pákh Albert, az egykori tízek tagja, ki makacs betegsége miatt Graefenbergben töltötte a szabadságharc két esztendejét, és most is Graefenbergben volt kezelés alatt. Ez nem vétett semmit az osztráknak, hát ő legyen a szerkesztő. Az ő neve alatt folyamodtak, s kapták meg az engedélyt. Így született meg a Vasárnapi Újság 1854-ben, mely azóta együtt növekedett, izmosodott a magyar műveltséggel.
A vaskalaposok, az akadémikus körök és a tanügyi bácsik ugyan még mindig báró Eötvös József és báró Kemény Zsigmond elsősége felett vitatkoztak, az „új csillagot” nem engedve velök egy sorba állítani, de hogy népszerűbb ezeknél, azt el kellett ismerniök. E népszerűség annyira nőtt-nőtt, kivált a Kárpáthy Zoltán után, mely a következő évben követte az Egy magyar nábob-ot a Pesti Napló tárcájában, új ezer forintot hozva a szerzőnek, hogy a magasztalásoktól áradozó kritikák ellensúlyozására volt immár szükség. Különösen Gyulai Pál és Salamon Ferenc buzgólkodtak ebben, kik Jókai lélektani botlásait, történelmi, helyrajzi és természetrajzi megbízhatatlanságát, léhán fölépített meséit, jellemfestési fogyatékosságát állították élénk világításba a közönség tapsaival szemben. Hiszen e kritikákban volt némi igazság, de végre is hibátlan ló, hibátlan asszony és hibátlan regény nincs. Csak nem lett volna szabad feledni, hogy Jókainak e hibáival szemben olyan kiváló tulajdonai vannak, melyekből egy is elég, hogy egy lángelmét ékesítsen, oly tulajdonai, melyek a világliteratúrát véve is, ritkaságok egy írónál. E kritikusok igazat írtak, látták az erényeket és hibákat, de összeadni és kivonni nem tudtak vagy nem akartak. Főleg azt nem lett volna szabad feledniök a kritikusoknak, hogy egy dolgot kifogástalanul elmondani nem annyi, mint egy dologgal valakit elragadni, ha az nem kifogástalan is.
Különben érzi ezt jól Gyulai, és senki sem bírta nálánál jobban kiemelni előnyeit: „Jókainak kitűnő elbeszélő tehetsége van – írja –, s e tekintetben egyetlen regényírónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos s egypár vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit. Átmeneti fordulatai minden erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek, könnyedén lebeg az elbeszélés folyásának kanyarulatain, amelyeket nem tartóztat fel a reflexiók tömege, s hol rohamosan, hol csöndesen hömpölyögve halad tovább, megnyit egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy süllyed posványba. Egyetlen elbeszélő írónk sem olvasztja össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv bájait, mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit, s a kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére.”
Tömör és mesteri jellemzése ez Jókai művészetének, érdemes volna az iskolai olvasókönyvekben tanítani mint mintát, de hogyan jut ezekből arra a következtetésre Gyulai Pál, hogy Jókai nem elsőrangú regényíró?
E kritikák, bár nagyon is bántották az érzékeny szerzőt, nimbuszának nem ártottak, s őrajta nem javítottak semmit. Egy író népszerűségét a maga korában csak egy új író veheti el vagy oszthatja meg, a kritikusok soha. Ilyen új írók pedig nem támadtak. Jósika „Eszter szerzője” név alatt küldözte be fontszámra a kéziratokat Brüsszelből, s a túltermeléssel saját magának csinált konkurenciát, regényei mindinkább megszokottabbak lettek, előadási módja unalmasnak tetszett Jókai pezsgő elevensége, fordulatossága mellett, ki sehol se volt unalmas, és ha következtek is hosszabb leíró részek a mese gördülése közben, valóságos eldorádói cukorhegyek voltak, amelyeken szívesen ette magát keresztül az olvasó.
Kuthy Lajos, a másik népszerű író, kinek pazar pompájú ellicitált bútorait gyűjtés útján váltották vissza annak idején a pesti előkelő hölgyek, amíg rövid ideig divatban volt, ahogy divatba jön a tapló-sipka vagy valamely különös prém, most kormányhivatalt vállalt, minélfogva elhagyták a múzsák, de ha nem hagyták volna is el, elhagyta volna a közönség. Pálffy Albert nem bírt az aranyos középszerűségből kievezni. Az új elbeszélő írók között úgy állt, mint egy hatalmas termőfa cserjéktől körülvéve.
Ezekben az időkben Jókainé is művészete tetőpontján állt, úgyhogy a dicsőség egyformán ragyogta be őket, s játszva simítá el a korkülönbséget köztük. Az anyagi gondok is eltűntek. Csak kevés volt a felhő most már. Legfeljebb apró torzsalkodások, házi perpatvarok zavarták meg pillanatnyira a művészi fészek csöndjét. Jókainé zsarnokoskodó és házsártos volt, gyúlékony, hirtelen haragú, de jószívű is. Sokszor önfeláldozó és gyorsan engesztelhető. Egy kicsit féltette is az urát, s emiatt gyakran voltak a háznál jelenetek. A zöld szemű szörnyeteg hamar megjelent a láthatáron. Élénk világot vet arra akaratlanul Jókai egyik följegyzése a forradalom napjaiból, midőn felesége nélkül jött el Debrecenből amaz éjszakán, melyen Hentzi Pestet bombáztatta, elmenekült lakásából, hogy valahol a bombák lőtávolán kívül keressen éji szállást, egy ismerős színésznő, aki valahol a Kálvárián túl lakott, felajánlotta neki lakását, mire félrevonta Kovácsné, a színház komikája s nejének bizalmasa, azzal a figyelmeztetéssel: – El ne fogadja ön ezt a meghívást, mert sok háborúság lenne belőle. És Jókai el nem fogadta, inkább künn csatangolt egész éjjel, mert jobban félt a feleségétől, mint a haláltól. Jókainé egész gyűjteményt tartott maga körül különféle öregasszonyokból, hogy legyenek, akik a zöld szemű szörnyeteget etetik, s akiket viszont ő etet. A nap minden órájában bennfentesek voltak a Jókai-házban öreg, nyugalmazott színésznők (fiatal színésznőt nem fogadott), páholynyitogatónők és egyéb nénikék. Gertrudis királyné nem szeretett magához hasonlókkal érintkezni, magánál följebb rangúakkal meg éppen nem, de elemében volt hódoló boszorkányai közt, kik minden pletykát, amit hallottak és kigondoltak, a házhoz hoztak. Jókaiék nem messze laktak a színháztól, a mostani Múzeum körúton egy rokonuk tulajdonát képező csinos, új házban, mely egyszersmind átjáróul szolgált a Magyar utcába, ahol a Vasárnapi Újság szerkesztősége volt. Egész nap égett a tűz a téres konyhában. Különben ez idő szerint még takarékosságra volt szorítva. Fizetése félhavonkint nyolcvan forintra rúgott, s ebből kellett a jelmezeket is venni. Ehhez az összeghez körülbelül 30–40 forinttal járult Jókai. Ebből telt ki a háztartás, a kiszolgáló személyzet, az élelmi cikkek, szóval minden apró kiadás.
A számadási könyvecskéből, melybe Róza asszony saját kezűleg jegyezte be kiadásait, azt látjuk, hogy nagyon megnézte a garast. Rendszerint két cselédet tartott, akik öt-öt forintot kaptak havonkint. A fűszert számlára hozatta, és pontosan fizette a konyhapénzből elsején és tizenhatodikán. Saját házi zsidójánál, Rosenfeldnél mindig el volt adósodva, törlesztett ötforintos részletekben. Aránytalanul nagy összegeket csak kesztyűkre költ, havonkint közel tíz párt használva el. Úgyszinte sokba kerültek a mosónék, minden héten legalább háromszor van mosás a házban, ami arra hagy következtetni, hogy a ház nem volt elegendőképp ellátva fehérneművel. Oh, az elsárgult könyvecske nagy bepillantást enged az éléskamrába és a ruhaszekrényekbe, megolvashatjuk a nagy költő ingeit, szám szerint 14-et, és tudjuk, hogy az elmúlt egész évben csak egy rendbeli ruhát varratott. Látjuk Jókainét mint anyát, és nem foghatjuk rá, hogy pazarol; a kisasszony (II. Róza) csak igen ritkán kap valamely piperecikket, s az is szerény és olcsó. Látjuk mint leányt, aki apjának egyszer-másszor ruhát varrat, de nem valami finom szabónál, mert csak 10 forint a ruha ára. Sűrűn fordul elő számadásaiban ilyen tétel: „Atyusnak 1 forint”. Ez is az öreg Benkének jár ki dohánykára, felette szerény mértékben. Látjuk mint kartárst; részt vesz színésztársai mozgalmában, adakozásaiban, de az összegek takarékos asszonyra vallanak. Jókainé a „szűk éveknek” nevezhető ötvenes évek közepén inkább takarékosnak mondható, mint prédának.
Jókai sokkal könnyelműbb volt pénzdolgokban. Otthon nagy kordában lévén, s egyszersmind nagy őrizet alatt, nem történt semmi baj, de künn a világban csak az nem íratott vele alá váltót, aki nem akart. Így aztán a szaporodó, sőt jelentékeny jövedelem mellett is örökös zavarai voltak, amelyeket titkolt a felesége előtt, s eligazítani sem tudott, mert a kézirataiért járó összegekről be kellett otthon számolnia.
Különben közösen csinált adósságok is nyomták, mert a Svábhegyen épült villa költségeit kölcsönből fedezték. Mintegy négyezer forintba került, az akkori olcsó építkezés mellett, s egyike volt a Svábhegy szebb villáinak, tündérszép kilátásával verandájáról a hegy lábainál elterülő városra. Nagy esemény volt ez Bohémiában. Egy kastélyt összeírni! Az ördögbe is, nem tréfadolog! Még szinte a nemzet önérzetét is emelte, hogy már ő így képes honorálni az íróit.
(folytatjuk)
