A fordulópont
A most 24 éves Mogea Zsolt kiskora óta állami intézetben nevelkedett, húszéves volt, amikor 2012 decemberében kikerült a rendszerből. Rögös, nehéz életútjában egy fontos irat megszerzése jelentette azt a fordulópontot, ahonnan röpke két hónap alatt sikerült elindulnia egy jó úton. És bár új, határon túli élete még alakulóban, néhány fontos döntést már meghozott.
– Közel egy éve találkoztam Zsolttal, akkor került ismét kapcsolatba a mi fiataljainkkal. Olyan embernek tűnt, aki keresi az útját és nem találja, ám az utóbbi időben nagyon pozitív változást tapasztaltam, mintha tényleg megtalálta volna a helyét – mondta elöljáróban Dósa Csaba, a sepsiszentgyörgyi Utógondozó Központ vezetője, a megyei gyermekjogvédelmi hivatal alkalmazottja. – Korábban sokat kellett noszogatni, kellett mellé valaki, aki irányt mutat, ebben a fiatalok és Jutka néni, a nevelőnője is segített néhány jó beszélgetéssel.
– Miután kikerültem az intézeti rendszerből, sokáig nem volt, ahol lennem, évekig nem változott az életemben semmi, ami előbbre vitt volna, ezt a lehetőséget próbálták nekem biztosítani Csabáék – vágott bele sorsismertetőjébe Zsolt. – 2014-ben elmentem egy tehetségkutatóra Magyarországra, a határon azonban mindenemet ellopták, így közel három évig nem voltak irataim, csak a keresztlevelem maradt meg. Emiatt nem tudtam munkát sem keresni, mert ahhoz kellett volna a személyi igazolvány, és ebből a nehéz helyzetből sehogy sem sikerült kimozdulni. Aztán egy jó barátom, Dima Dárius Dániel segített, és sürgetett, kezdjek valamit az életemmel. Ő tette meg az első lépést, a legnehezebb azonban rám várt: el kellett mennem egy olyan országba, ahol tudtam, hogy minden ismeretlen. Fontos pont az életemben a személyi igazolvány megszerzése. Hálát adok a barátomnak, aki anyagilag belefektetett ebbe a dologba, mondván: nem lehet így élni. Kimentünk Bodokra a rokonokhoz, az önkormányzathoz, ott készítettek végül személyit. Ahogy tudtam, hogy megkapom, tudtam azt is, hogy elmegyek. Két hónapja Németországban élek, próbálok érvényesülni, de nagyon nehéz. Építkezéssel, belső munkálatokkal foglalkozom, és igyekszem több téren kibontakozni. Zenélek is közben, beneveztem ismét egy magyarországi tehetségkutatóra, most lesz az előválogató, oda próbálok támogatókat szerezni – sorolja a közelmúlt történéseit. – Szükségesek az anyagiak, van egy szponzorom is, de inkább lelki tanácsokra van szükségem – mondja Zsolt határozottan.

Legyőzni a félelmet
Szavai mintha léket hasítanának bennem, találkozásunk után órákkal is élénken hallom. Az oly gyakran áhított lelki támaszt nem mindig kaphatta meg, a körülmények nem tették lehetővé, mert sok gyermek felügyelete egy-két nevelő feladata volt. És bár alkalom adódott közös beszélgetésekre, próbálták egymás problémáit is megoldani, „azért ez nehéz” – fogalmazott. Gyermekéveit firtató kérdésemre mély sóhaj után válaszolja: örül, hogy nem lett analfabéta. Ebben az állami intézet sokat segített, és jó lehetőségnek tartja azt is, hogy az ott nevelkedők távozáskor kapnak egy összeget, abból kell életet kezdeniük.
– Ha kikerülnek a rendszerből, ne azon legyenek, hogy szórakozásra költsék a pénzt, mert arra nagyon ráfázhatnak – ezt magamról elmondhatom. Kézhez kaptam azt a bizonyos összeget, de akkor számomra fontosabbak voltak a barátok az életemnél. Tudtam, hogy idővel az is kialakul, de ez rossz gondolkodás volt. Aki ilyen helyzetben van, próbáljon minél többet kamatoztatni azon a téren, amelyen fejlődni tud, ami a legfontosabb számára, azt próbálja valahogy kibontakoztatni –nyomatékosítja.
Tizenegyedik osztályban Zsolt felhagyott a tanulással, de szándékában áll befejezni az iskolát, ám nem itthon. Amint mesél, azt sejteti, jövőjét külföldön képzeli el, a német állampolgárság igénylése már folyamatban.
– Nehéz pillanatokat éltem meg, amíg elmentem, úgy éreztem, senkire sem számíthatok, aztán egy idő után kellemes csalódás ért. Csabáék, Jutka néni előbbre löktek, ösztönöztek, hogy bizonyos lépéseket megtegyek, döntéseket meghozzak, mondván: nem lehet úgy élni, arra várni mindig, hogy egyszer csak valaki segít rajtad. Ezeket a dolgokat egyedül kell megvalósítanod. Sokszor sírtam, de végül megtapasztaltam, jó volt meglépni azt a bizonyos nagy lépést, utána már rendben van az életem.
A barát, Dani szerepe meghatározó a történetben, Zsolt gyakran és meghatódva említi, ő volt az, aki hitt, bízott benne, sokat beszélgetett vele. És ez olyan támaszt jelentett, amiért mindig hálás lesz.
– Végül kiért tetted meg azt a bizonyos nagy lépést? Önmagadért vagy a barátodért? – faggatom.
– Elsősorban magamért. Le kellett győznöm a félelmemet, mert foglalkoztatott, mi történik, ha elérek egy másik szintre, fogok-e csalódni. Aki állami intézetben nevelkedik, az nagyon törékeny, érzelmileg sérült, és legtöbben nagyon félnek. Amikor Németországba mentem, csak a címet ismertem induláskor. Egész úton reszkettem, hogy vajon mi történik majd, de kellemes csalódás ért. Időközben megtapasztaltam, mi a legfontosabb, és megtanultam beosztani a pénzemet – 1500 euró a keresetem, a lakhatás ingyenes. Tényleg jó helyre kerültem, Isten mellettem van.

Két világ
Zsoltot hallgatva újabb kérdés adódik: mi a legnagyobb kihívás a hozzá hasonló helyzetben lévő fiatalok számára? Dósa Csabának szegezem a kérdést.
– Úgy látom, mintha két párhuzamos világ élne egymás mellett. Egyik az övék, másik a miénk, és kevés az átjáró – fogalmaz. – Mi azt gondoljuk, ha jól elbeszélgetünk vagy talán el is visszük őket valahová – mint ahogyan Dani is tette Zsolttal –, akkor az nagy segítség. De azt érzem, olyan ember kell, aki köztük van, ha ő segít, az teljesen más, hitelesebb, másként viszonyulnak hozzá, mint egy külső emberhez. A rendszer nem tudja jól érzékeltetni a felelősségvállalás súlyát, nehezen tudja átadni, hogy önmagukért ők a felelősek. Sok dolgot készen megkapnak, így nem tapasztalják meg azokat az élethelyzeteket, amelyeken Zsolt átesett Németországban – összegez.
A gondozottakkal foglalkozók helyzetét érzékeltetve Dósa Csaba hozzáfűzte: mindaddig, amíg a fiatalok a rendszerben élnek, a szakemberek munkája olykor értelmetlennek tűnik, és könnyen kiégéshez vezet, ugyanis nem látnak eredményeket, kevés a siker.
– A törvények motiváció nélküli embereket nevelnek – vélekedett –, mert nincsenek elvárások, követelmények, amelyeket ezeknek a fiataloknak teljesíteniük kellene annak érdekében, hogy a rendszerben maradhassanak. Nehezen alakul ki a felelősségérzetük, és ebből mi nem érzékelünk semmit, míg állami felügyelet alatt állnak. Ám nem ez a valóság. Amikor saját lábra állnak, megállják helyüket munkájukban, önálló életvitelükben, akkor látjuk, mit tettünk értük.
Pozitívumként értékeli, hogy Zsoltnak sikerült jól mérlegelnie, megélhetése biztosítását helyezte előtérbe nagyobb célkitűzéseivel, az énekléssel szemben, ugyanakkor a haladás egyértelmű jele, hogy most már arra törekszik, mindkettő meglegyen.
– Te azt mondod a többieknek, hogy ne adják fel az álmaikat, én meg azt is, hogy tegyetek önmagatok fenntartásáért – fogalmazott zárszóként a szakember.
Bár a megélhetés vonatkozásában, úgy tűnik, rendben vannak a dolgok, Zsolt félelmei nem múltak el, a közelgő tehetségkutató foglalkoztatja. Már-már arra hajlott, feladja az éneklést, amikor főnöke felhívta telefonon, és arra biztatta, próbálkozzon, mert munkahelyét nem veszíti el. Mint mondja, apjaként tiszteli, mert mellé állt, támogatja abban is, hogy megtanulja beosztani és megtakarítani keresetét. A budapesti megmérettetésre Zsolt egyébként barátját is magával viszi, mint mondta, szüksége van rá, s amennyiben sikerül továbbjutnia, akkor ott is marad egy ideig.
– Magamnak szeretnék bizonyítani, legyőzni a félelmeimet. A régi életet el kell felejteni, van egy nyitott új élet, egy kapu, amelyen kopogni kell, be kell menni rajta. Lesznek emberek, akik segítenek, mások hátráltatnak, de ezt a lépést meg kell tenni bármi áron, bármilyen nehéz legyen is – nekem is az volt. Ezt üzenem az állami rendszerben élőknek. És ne habozzanak, kérjenek segítséget, támogatást, mert rengeteg a lehetőség, ezekkel pedig élni kell – ezekkel a szavakkal zárta találkozásunkat.
Mogea Zsolt története megérintett, minden szava józan és őszinte volt, rávilágított arra, hogy rohanó, a pénz köré kényszerített világunkban mégiscsak ugyanaz a legfontosabb, mint sok-sok éve és tulajdonképpen mindörökké: embernek maradni, nem elveszni az érzéketlenségben. Történetének legfontosabb üzenete, hogy mindannyiunknak szükségünk van lelki támaszra, s tőle hallván más értelmet nyert az a mondás is, amely szerint minden lehetetlen helyzetből van kiút, ha bátrak vagyunk, ha van merszünk lépni.