Anna, a szobatársam feldúlt arccal, kisírt szemekkel lépett be a szobaajtón délelőtt 11 körül — kezdi a visszaemlékezést Erna. Ebben a jelenetben minden szokatlan volt, hiszen ő egy halk szavú, de érdeklődő lány, elkerüli a konfliktusokat, és most kurzuson kellett volna lennie. Hosszú percekbe telt, amíg megértettem, hogy mi okozta a ,,földindulást".
— Már régóta észrevettem — hüppögte —, hogy furcsán viselkednek a csoporttársaim: összesúgnak mögöttem, cinkosan összevillan a tekintetük, amikor belépek, majd felnevetnek. Mivel nem találtam az okát, próbáltam észre sem venni. A dolog azonban továbbfajult, gúnyos beszólások, rám irányuló sértő célzások következtek hétszámra. Tudom, hogy lehangolttá, félrehúzódóvá tettek az otthoni, munkahelyi, anyagi problémák, sokat aggódtam, de nem bántottam senkit.
— Miért nem mesélted el a problémáidat a többieknek? — kérdeztem.
— Tudod, amikor mindenki a hétvégi bulikról, divatos ruháikról beszélgetett, nem láttam értelmét. Volt olyan gondolatom is, hogy minek szomorítsak el mást. Az is megfordult a fejemben, hogy gúny tárgyává válnék, hiszen egy fiatalnak nem ,,illik" az élet földhözragadt kérdéseivel foglalkozni.
— Nem hiszem, hogy nem találtál volna pár embert, aki jóindulatú és megértő — mondtam kissé hitetlenkedve.
— Valószínű, van ilyen is, de ők igyekeznek a csapatszellemhez igazodni, mert így őket elfogadják, élvezhetik mindig a többiek támogatását.
— Nem értem, milyen támogatásról beszélsz, hiszen te is szoktál segíteni nekik a vizsgákra való felkészülésben. A múlt szesszióban is itt magyaráztad a matekot kettejüknek, és a vizsgán is hagytad, hogy lemásolják tőled a megoldást.
— Igen, ezért gondoltam, hogy majd ,,lekerülök a lemezről", de nekik az egymás csodálása, a közös bulik és — most már tudom — a közös pletykák adják az élet lényegét. Én ebben nem voltam partner...
— Ne búsulj, majd rájönnek a hibáikra, tévedéseikre, főként ha az ő családjukban lesz valami probléma — vigasztaltam.
Nem ismerem a történet folytatását, mert itt Erna abbahagyta az írást... Az jutott eszembe: valamikor régen láttam, amint az amúgy szelíd tyúkok véresre csipkedték sebesült társukat...
Az tesz igazán szomorúvá az eset kapcsán, hogy a jelenség nem egyedi sem iskolákban, sem egyetemeken, sem munkahelyeken. Miközben az EU jelszavát hirdetjük, miszerint ,,a különbözőség összeköt", és megértésre vágyunk, alig jutunk tovább a csipdeső tyúkok szintjénél...
