És mi lesz a hagyományos jobb- és baloldali pártokkal? E kérdésre képletesen felelhetünk: Hollande polgártárssal elindult a fűnek-fának házasságot ígérő amőbamozgás, az új elnökkel már indul a bakterház is. Hamon elnökjelölt pirruszi győzelme a párton belül csak növelte a civakodásból lökdösődésig fajuló nézeteltéréseket. Az évek hosszú során át a liberális áttétek úgy elszaporodtak a szocialista pártban, hogy már kemoterápiával sem lehet azokat orvosolni. Míg 2012-ben a szocialisták a szavazatok 30 százalékával 300 képviselőt katapultáltak a parlamentbe, most jó, ha bejut 30 a megjósolt 8 százalékkal. Ez arányában megegyezik a magyar szocialisták 1990. évi eredményével és kilátásaival. A megtizedelt párt akár ki vagy el is adhatja a Solferino utcai emblematikus székházát, akad rá szaúdi vagy katari vevő.
A Sarkozyék által elkeresztelt jobboldali pártnak, a Republikánusoknak nem ennyire kétségbeejtő a helyzete, de a száz körüli képviselővel nem sokra mennek. Drágán fizetnek azért, amiért nem akadt soraikban a közelmúltban egy Mitterrand-karizmájú róka, aki választási céllal egyesítette volna a mérsékelt jobbot a Nemzeti Fronttal. Talán ez a papírképlet, amelyet több politikai elemző is megpendített, nem kivitelezhető. Amit szabadott a szocialista-kommunista sziámi Jupiternek, az tilos a két igavonó jobboldali ökörnek. A kép nem eltúlzott. Régi és kedélyes szólásmondás Párizsban, hogy nekünk van a „legbaromibb” (plus bête) jobboldalunk a világban, utalva arra, hogy a mérsékelt jobb, de még inkább a velük szövetséges centrista UDI, a balliberális média és befektetői kör által tematizált politikát és beszédmódot követi, a megbélyegzéstől és az eltájolt közvélemény visszhangjától tartva. Hogy a falra festett ördögről, Le Pen pártjáról ne is beszéljünk. Eredmények és érvek fogytán mindig azt játszották ki, mint a szomszédoknál a magyar kártyát. Az új diktatúra neve: politikai korrektizmus.
A franciákat jól, de inkább rosszul vezető két nagy párt agóniája történelmi léptékű. Az értelmezési kényszer jatt nyelvével egymást felismerő és a nagyvilágban vadászgató befektetői – média és politikai – elit magasról lekezelve a vadat nekik felhajtó kisembert, túljárt a pártaktivisták eszén is, majd sikerrel reklámozta új csomagolású termékét. Ráadásul bagoly mondja a verébnek: Macron a közélet erkölcsössé tételét célzó reformokkal állt elő, megtiltja a képviselőknek hozzátartozóik foglalkoztatását.
Elhantolják a jobb–bal választóvonalat is a pártokkal együtt? Nem valószínű: a felosztás nem komoly, de szemantikai rendező elv. Az viszont igaz, hogy e 19. század végi politikai fogalmak elavultak, alkalmatlanok napjaink folyékony, magának való és horizontális világának fogalmi megragadására. A szocialista és a mérsékelt jobboldali párt egy olyan Franciaországban működött komfortosan, amelynek politikája egy magabiztos középosztály szavazatán alapult. A globalizáció azonban anyagilag megcsapolta, értékrendjében összezavarta és részben a partvonalra is küldte e szavazóbázist.
A két nagy párt agóniája viszont nem ad öröklési esélyt sem a Nemzeti Frontnak, sem Jean-Luc Mélenchon engedetlen franciáinak. Ők csak maradékokat gyűjtögethetnek a milliárdosok lakomája után. Marine Le Pen a tévévitában kiábrándító volt, vezetői legitimitása komoly sebet kapott. Mélenchon karizmája érintetlen maradt ugyan, de – mint kiderült – az egalitarista baloldal éppen a vezetőelv érvényesülését mellőzné. Egyik sem tud hathatós ellenzéket mozgósítani a berendezkedő hatalommal szemben. Akad politológus és sok álmodozó, aki közös tetőtér alá verbuválná Le Pen és Mélenchon választóit, az „istenadta népet”, a társadalom alsó rétegeinek szavazóit. Ezt az óhajt meglovagolni ideológiai-politikai értelemben szemantikai illúzió, sőt, szélhámosság. Eric Zemmour, a Le Figaro újságírója meggyőzően elemezte a minap az RTL rádió reggeli műsorában, hogy kulturális és identitásbeli fal választja el e két szavazótábort. Az egyik a városok környékén, a másik a külvárosban lakik. Ami nem ugyanaz. Előbbinek van fogalma a mezőgazdaságról, utóbbinak nincs.
A Köztársaság Párt élén a vesztes Fillont váltó François Baroin a Nemzeti Front-ellenes régi nótát fújja a hangadó média megelégedésére. A két pártot a gazdaságról vallott kibékíthetetlen ellentéteik is képtelenné teszik a közös fellépésre a kardinális kérdésekben. Egyik sem tudja kitépni magát abból a csapdából, amelybe harminc éve Mitterrand elnök révén került. A Macron-féle gereblyeelv azért működik, mert annak szociológiai alapja van. Marxi értelemben – akinek könyveit ismét fel kell ütni – egy burzsoá tömb szavazóiról van szó, amelynek jobb oldala eddig általában ide, a bal oldala meg oda szavazott. Párizsban az új elnökre a szavazók kilencven százaléka voksolt, és noha Párizs távolról sem Franciaország, sőt, egyre kevésbé az, de a szellemujja irányt mutat és fenyeget. A macroni Déva-vár falai még néhányszor leomolnak addig, amíg a mozgalma párttá nem szilárdul. Onnan portyázgatva igyekeznek felőrölni a szomszéd kisnemesek csapatait, amelyek a várjobbágyokkal az oldalukon a „régi világ” visszaállításáról álmodoznak.
Az elmúlt évtizedek alatt a két nagy párt versengő klánjai – miközben folyton rá hivatkoztak – a maguk képére akarták alakítgatni a Charles de Gaulle által 1958-ban megteremtett V. Köztársaságot, olyannyira, hogy többen is a VI. Köztársaság megteremtéséről beszéltek, ha szájuk elé dugták a mikrofont. Az építmény azonban megbosszulta magát, és maga alá temette őket. Bár így, romosan is monumentális.
Vidéki sírjában a tábornok ismét jót nevet a hoppon maradt pártokon, a könnyelmű fővároson és a nagyhatalmi terhet ledobó franciákon.
S. KIRÁLY BÉLA