Török János jó bácsi volt, aki maga is lelkesedett e regényekért, de amint Kemény lett a szerkesztő, Jókai regényeire kevesebb súlyt kezdtek fektetni, persze csak a szerkesztőségben. Kemény maga is regényíró lévén s éppen az ellenkező csapáson, nem tartozott Jókai bámulói közé, sőt, léha dolognak tartotta a céltalan mesemondást, mely az olvasót, akit Kemény gyakorlati célokra és nagy feladatokra akart fölrázni, egy álomvilágban megbűvölve tartja, s teljesen szabad kezet hagyott a lap hasábjain Salamon Ferencnek és Gyulai Pálnak, s azok egypár cikkben éles kritikát eresztettek meg Jókai regényei ellen, mit sem törődve azzal, hogy éppen e regények képezik a Pesti Napló vonzerejét. Ma az ilyesmi lehetetlen volna üzleti szempontból. Megfizetni egy regényt gazdagon s aztán lepogányítani. Ez csak e naiv korban járta, amikor a pénz még nem volt isten, és a szerkesztők nem voltak kereskedők.
Nem kell valami szörnyű emberevőnek képzelni se Gyulait, se Salamont – egyszerű kritikusi sport volt. Nem Jókai iránti gyűlölet hevítette őket, nem gyűlölte e két igen tiszteletreméltó író Jókait, hanem a rendkívüli sikerek és a lapok ömlengő dicsériádái ingerelték őket ellentmondásra. Vannak vadászok, akik csak nagy vadra lövöldöznek, viszont vannak olyanok, akiknek szenvedélyük a feladat nehézségeire van építve, ezek csak a fecskére vagy galambra lőnek, amelyeket legnehezebb eltalálni, és végre vannak vadászok, akik csak a puskájukat szeretik elsütni akár nyúlra, akár szarkára, nekik mindegy.
Kétségtelen, hogy Jókai nem vette szívesen e kritikákat. Különben is érzékeny volt és hiú. Nyilatkozott, védekezett, néha feléjük is vágott az ő szelíd gúnyjával és játszi humorával. De neki még a haragja is csak enyelgés volt. Különösen az bántotta, hogy éppen a Napló hozta e kritikákat, minélfogva kezdett elhidegedni a laptól. Mind kevesebbet írt bele, míg egyszer végképp otthagyta. Amire Kemény Zsigmond is okot adott egy gúnyolódó mondásával, amely hamar elterjedt írói körökben.
A Régi jó táblabírák elején a régi közigazgatást rajzolta Jókai eleven színekkel. Feltűnt a cenzornak ez a rajz, s amint egy-két tárcát elolvasott belőle a Pesti Naplóból, gyanút fogott, hogy abból nem sülhet ki jó a közcsendre nézve, maga elé idéztette a báró-szerkesztőt, és garanciát kért arra, hogy a regény a régi közigazgatás dicsőítésével kezdődvén, nem lesz további folytatásaiban persziflázs a mostani közigazgatásra.
Kemény a fejével intett, hogy biztosítja.
– Talán már olvasta? – kérdé Woraffka. – Hol van a regény?
– Még a Jókai fejében van.
– Ön akarja revideálni az egyes folytatásokat?
– Azt nem teszem; nem vagyok cenzor.
Woraffka felpattant:
– Akkor hát milyen alapon mer engem biztosítani?
– Azon az alapon – felelte nyugodtan Kemény Zsigmond –, hogy Jókainak éppúgy nincs fogalma a régi közigazgatásról, mint a mostaniról, minélfogva nem is persziflálhatja azt.
A cenzor meg volt ennyivel elégedve, de Jókait felette bosszantotta a kiszivárgott bonmot. Az elátkozott családdal, amelyben a komáromi protestánsok küzdelmét festi a katolicizmussal szemben, Bajcsi András csizmadiamester alispánságának érdekes meséje keretében örökre befejezte működését a Pesti Naplónál.
A lapok nem a „napok fotografiái” voltak, mint most, hanem a közönség vezetői. Nem hírszolgálat volt a működésük, hanem a józan eszmék terjesztése. Nem annak az anyagnak az összehordása képezte a főcélt, amely alkalmas kidomborítani, hogy mi történt ma, hanem annak az útját kellett előkészíteni, aminek egy év múlva kell történnie. Hosszú ismertetések és közlemények jelentek meg egyes kérdésekről vagy könyvekről. A polémiára válasz következik, a válaszra viszontválasz, a viszontválaszra végválaszok. A türelmes közönség olyan érdeklődéssel követte a szócsatákat, mint napjainkban a búr vagy japán háborút.
Jókai majdnem annyi keserűséget nyelt, mint amennyi édességet. Dicsőségének mézét a beleesett kenyérmorzsák megsavanyították. Egyéb baja is volt. A könnyelműen aláírogatott váltók elszaporodtak, s nyugalmát az érkező óvások kezdték megzavarni. Csőstül jönnek a bajok. Felesége egész farsangon betegeskedett. A várva várt tavasz elején még egy megrázó csapás érte. Március 14-én (1856-ban) édesanyja szélhűdés következtében váratlanul meghalt. Vidám beszélgetés közt uzsonnált egyik barátnőjénél, özvegy Somarjai Jánosnénál; egész nap jól érezte magát, alkonyatkor egyedül tért haza, s mindenfelé jóízűen beszélgetett útközben a szembejövő ismerősökkel, de alighogy hazaért és levetette felöltőjét, összeesett, és egy pillanat alatt kilehelte lelkét. Jókait összetörte a csapás, s lehangoltsága még csak fokozódott, midőn a temetésre megjelenve arról értesült, hogy anyja a hirtelen halál miatt végintézkedést nem tehetett, illetve, hogy az 1848-ban Válynak tollba mondott végrendelet, amelyben őt kitagadta, érvényben maradt. Mivelhogy megtörtént a teljes kibékülés, az erőteljes, ruganyos öregasszony nem gondolt a végzetes iratra – pedig „a Pulayak halála gyorsan járó”. Öreg Pulay Dávid, Jókayné édesatyja is ilyen rögtönösen halt meg, éppen, amikor kocsira akart ülni, hogy behajtasson Komáromba, rogyott össze holtan.
A kitagadási záradéknak inkább az erkölcsi része sújtotta le nagyon Móricot. Hiszen a vagyonra nézve nem állott be semmi változás; az már fel volt osztva a testvérek közt a papíron, s e papír nem vesztette érvényét, de enélkül se jutott volna soha a testvérek eszébe becézett öccsüket kirekeszteni.
Ez alkalommal ismét szóba került és megerősíttetett az 1850-i egyezség, a gyermektelenség esetén való kölcsönös öröklés, amely gyakorlati értelme mindössze Móricnál mutatkozott, ahol már a gólyához való bizalom teljesen elenyészett.
Példás és megindító szeretet fűzte össze a Jókay testvéreket. Főképpen Károly szerette gyöngéden híres öccsét, s ha egy-egy jó napot akart magának csinálni, lehajókázott látogatására. Gyakran lehetett őket együtt látni, s szembeszökő volt a hasonlatosság köztük. Károly edzett, erős ember volt, aki nagy súlyokat tudott fölemelni, egészséges, piros arcszínével, becsületes, nyílt homlokával férfias jelenség volt, de kissé meggörnyedve járt, míg öccse ritkította párját szép, egyenes tartás dolgában, ehhez járultak csodaszép kék szemei, holott a Károlyéi túlságosan kiállók és kevésbé kifejezők. De ami hátrány ez összehasonlításból külsejére esik, azt bőven ellensúlyozza egyszerű természetes modora. Móric modorában ellenben sok volt a póz, olyan tartásban ült, beszélt vagy járt, mintha fotográfus előtt állana. Élénk színű világoskék szemeiben valami szórakozottság, valami álmatag zavar vonult el, ritkán nézett arra, akihez szólt, s úgy tetszett, nem figyel a hozzá beszélőre; mintha az esze másutt járna. Nem volt élénk társalgó. Az a bizonyos semmiről való könnyed locsogás, amely a köznapi érintkezés legszükségesebb konyhasója, hiányzott nála, csak attikai sót használt, s azt mégsem lehet marokkal szórni. Másodmagával minduntalan megakadt a társalgás folyamata, se kérdezősködni, se érdeklődni, se figyelni nem tudott, elmerengő volt, de nagyobb társaságban is érezhető volt rajta némi elfogultság, s bár kitűnően tudott előadni anekdotát vagy valamely vele történt esetet, szívesen engedte át a főhangot másoknak, s ő csak úgy tarkítva, csendesen a bajusza alatt eregetett el ötletes, sokszor szikrázó megjegyzéseket, amelyeken ő maga soha el nem mosolyodott. A közönséges összejöveteleket, baráti társaságokat kerülte, a felesége is óvta azoktól, de ha mégis bennrekedt egybe-egybe, nem tartozott a mulatságok megrontói közé. Fehér asztalnál, bor között, ha kérték, szívesen énekelt régi magyar nótákat, amelyeket Pápán és Kecskeméten tanult.
Feleségének betegsége és anyjának halála ily gyors egymásutánban nemcsak az idegeit viselte meg és egészségét ásta alá, de utókövetkezményeiben anyagi viszonyait is megrontotta. A váratlanul megnyílt örökségből Jókaiék egy Magyar utcai házat szemeltek ki, amelyet megvegyenek. Róza asszonynak volt ez kedvenc terve, aki éppen ebben az időben vélte jól férjhez adni a teljes pompájában virágzó II. Rózát, akit mágnások és katonatisztek rajzottak körül. Elhatározta evégből nyílt házat vinni, de gondolta, nagyobb foganatja van, ha saját házában viszi a nyílt házat. Hogy a házat megvehessék, el kellett volna adni a Jókay-ingatlanokat s osztozkodni a vételáron. A testvérek azonban nem akartak megválni a földektől. (Károly földéhes, szerző ember volt.)
Ily körülmények közt Móric a földnek természetben való elkülönítését sürgette, s a maga részét eladta potom áron, éppen, amikor a földnek semmi ára sem volt, úgyhogy a vevő, Erős József, akit Róza asszony egy régibb ismerőse ugratott be a vételbe, a következő években húszezer forinttal drágábban adta el. A pénzből legsürgősebb adósságait kifizetvén, 1857. januárban csak­ugyan megvette a Magyar utcai házat 18 ezer forintért Hében Jakabtól. A ház jó helyen feküdt, udvari ablakai a Károlyi-kertre nyíltak, de Jókai a vételárat nem fizette le egészen, mert annyi pénze már nem maradt.
Az asszony betegsége alatt szabadjára hagyatván, jobban férhettek hozzá úgynevezett barátai, felhasználták semmit megtagadni nem tudó természetét, váltókat írattak vele alá „pillanatnyi” pénzzavarukban. De ezek a „pillanatok”, kivált az akkori írói világban, hosszúak voltak, rendesen hosszabbak, mint a váltók lejárati ideje. A váltók tehát kezdtek visszatéregetni óvatolások alakjában. Anyja halála ezenkívül egyéb hitelezőit is felkavarta. A kis örökségek rendesen bajt hoznak az eladósodott emberre. Egyrészt, mert a hitelezők, akik eddig csendesen várakoztak, mind mozgolódni kezdenek bélyeges papírjaikkal, és a pumpoló ismerősök is vérszemet kapnak kihasználni az alkalmat. Egyszerre indultak Jókaiékra adósok és kölcsönkérő gentlemanok. Helyzetük hovatovább mindinkább nyomasztó lett, pénzzavaruk folyvást nagyobb. A költséges és rendetlen háztartás fölemésztette jelentékeny keresményüket. Jókainé fényes toalettjei azonképpen nem álltak arányban 3100 forintos évi fizetésével. De a legtöbbe került az a rossz szokásuk, hogy adóssági ügyüket mindig csak az utolsó stádiumon igazították el, amikor a körmükre égett, s a nagy perköltség már megszaporítá.
(folytatjuk)