És e helyzetre aligha jelent gyógyírt az a tény, hogy a román elnököt bizony fogadta amerikai kollégája a Fehér Házban, Iohannis és Trump még közös sajtótájékoztatót is tartott, noha ez a pillanat Bukarest számára a legjelentősebbek közé tartozik. Nemcsak azért, mert az Ovális Irodába lakójától függetlenül nehéz bejutni, hanem főként azért, mert e látogatás megerősíti azt a tényt, hogy fordulatokra képes országunk euroatlanti elkötelezettségű marad.
Ez pedig nemcsak az Egyesült Államoknak, hanem főként a Romániában élők számára fontos. Amerika ugyanis nemcsak az oroszokat tartja kiszámíthatatlanoknak, hanem újabban a törököket is, ezért térségünk erőteljesen felértékelődött, a Fekete-tengert újabban gyakrabban emlegetik, mint Florida legendás partjait. Nem azért, mintha megszerették volna, hanem mert érdekeik úgy kívánják. S ez a politikában kizárólagos jelentőségű, ugyanakkor e román–amerikai szövetség arra is valamiféle biztosítékot jelent, hogy észak-atlanti elkötelezettségével Bukarest komolyabban veszi a demokrácia játékszabályait, kínnal, de folytatják a korrupció elleni harcot. Ha ugyanis a pillanatnyi bukaresti vezetőkön múlna, nem ezt tennék.
Hogy Trump futólag dicséri Romániát, oly nagy jelentősége nincs, e szavak visszhang nélkül maradnak a világban. És bár fontos a NATO védhatalma, a Fehér Házban csak ideig-óráig hatódnak meg attól, hogy Románia bruttó nemzeti össztermékének 2 százalékát védelmi kiadásokra fordítja, példásan. Kizárólag Amerika érdekei számítanak, és erről rendszerint nem a csúcsvezetők, hanem a háttéremberek beszélnek. George Friedman elemző a bukaresti köztévében például azt ecsetelte, természetes a mostani találkozó, mert Amerikának kellenek a szövetségesek Európa délkeleti részén is, s noha érdekek fűzik a térséghez, tudják, Románia kockázatot is jelent. Hiszen Washingtonból is látszik az itteni bizonytalan politikai egyensúly, ezért az elemző magukat a romániaiakat bátorítja, jobb sorsra érdemesek, ne hagyják magukat, fejlesszék gyönyörű országukat. S hogy mindemellett e barátságnak ára is lenne? Vélhetően nem véletlenül cikkeznek arról a bukaresti lapok, hogy az amerikai pártfogás több milliárd dollárjába kerül az országnak, e pénzt amerikai fegyverekre költenék. Szegénység idején ez azért elgondolkodtató, miközben szakértők szerint az ország katonai felszereltsége nevetséges. Ám ha ez az ára annak, hogy bizonytalanság helyett a demokrácia felé araszoljunk, akkor legyen; másrészt, ha ezt a pénzt nem erre költenék, akkor e hon mindenkori élelmesei nyúlnák le.
Balkáni zűrzavarnál így mégiscsak többet ér Amerika ölelése.