Kapui Ágota újabb verskötete* úgy száll föl a magasba, ahogy egy levél hull alá a rengeteg lomberdőben. Az olvasó a könyv első harmadán már-már arra gondol, hogy te jó ég, kire szorul abban az ítéletidőben, melyet meg kell élnie? Az egyensúlyvesztés nem szükségszerű jellemzője az emberi létnek – nyugtatja önmagát az olvasó, de nem kétségbeesve, ugyanis a költő nem a sorsának tesz szemrehányást.
Tudván tudja, lehetett volna másképp is, hát nem számol le mindennel, hanem elszámol, számba vesz mindeneket. Ebben sincs egyedül a költészetben, ahogy a hegyi kaszás sem hagy abba semmit, ha a keserűség elönti. A könyv első harmadáról tettem említést. Abban szinte uralkodólag gyakori szavak a zsarnok, menekül, otthon, a múlt, könny, szenvedés, éveim, utolsó, elmenő, hazatalál, a lét, a létezés... A második harmadban egyáltalán nem robbanásszerűen, de más a költői, versbéli erőnlét. Ám nem felejthetjük akkor sem, hogy „üres tereknek fájhat a magány”, meg azt sem, hogy „odvas szívünkben felsajog a honvágy” és a sajdítást, hogy „hallgatásomért kapok éhbért”.
Kapui Ágota székelyföldi, sepsiszentgyörgyi, és több évtized után is légszomjjal küszködik Magyarországon, ha hazagondol. Velejár azzal is, aki csak pár kilométerre viteti itthon magát a sorssal. De ez nem vigasz, nem. Költőnknél a múlt nem is időt háborgat, de igenis a mindenségben magát megjáró embert, egyéniséget, el a líra magasáig. Ama második harmadtól – csak magamban osztom a kötetet részekre – már dobbant a szabadság hiánya, mulasztások és szemrehányások jelentkeznek, mint társadalmi kórság; „a bűn, mit rámázolt a kor” már nem a tihanyi echó sirámaihoz húz.
Ebben a költészetben egy cseppnyi szemrehányást nem lelek. Nincs átok, áthárítgatások sincsenek. Profán, parlagi igazság, hogy mindenki úgy rontja el az életét, ahogy győzi.
Az egyestől átmegy az általánosba a gondolati líra. (Igen, van gondolatszegény líra is, ajjaj!) Felkiáltásként veszem a sort: kinek a múlt fáj, kinek a jelen. És kiáltásként olvassa az ember: már rég halott, ki elmúlni is fél.
Nos, „az erőtlen csügged, az erős megállja” – üzeni Kapui Ágotának is Arany János. És azt is hallani, olvasni, hogy önmagával itt e nép már rég nem azonos. És erdeinket elhagyják a fák.
Kapui Ágota tudván tudja: „a fájdalom a lélek üzemmódja”.
*Kapui Ágota: A lélek szárnycsapásai. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2017
KAPUI ÁGOTA (Sepsiszentgyörgy, 1955. május 15.) költő, szerkesztő. Szülővárosában járt iskolába, 1974-ben érettségizett a Székely Mikó Kollégiumban, akkori nevén az 1. sz. Líceumban. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerezett magyar–francia szakos tanári diplomát 1979-ben. Egyetemi évei alatt több verse is megjelent az erdélyi kulturális folyóiratokban, irodalmi lapokban, antológiában (Ötödik évszak). Az egyetem elvégzése után a sepsiszentgyörgyi kapcsolószekrénygyárban dolgozott műszaki fordítóként. A nyolcvanas évek derekán két kötetét is befogadta a bukaresti Kriterion Könyvkiadó, de Magyarországra való áttelepülése meghiúsította kiadásukat. 1988 áprilisa óta egy Budapest melletti kisvárosban, Dabason él. Tizenöt évig volt a dabasi gimnázium tanára, majd 2002-től pályát módosított, és azóta is az önkormányzat kabinetiroda-vezetőjeként kulturális feladatokkal, rendezvényszervezéssel, kiadvány- és újságszerkesztéssel foglalkozik. 25 éven keresztül egyáltalán nem írt verset, majd 2007-körül újra felfedezte az írás örömét. 2015-ben jelent meg első verseskötete A másik oldal címmel, majd idén májusban A lélek szárnycsapásai címmel újabb kötet látott napvilágot.
