már rég halott, ki elmúlni is fél,
és röghöz köti sorsa sodró szálát,
és nem keres átjárót szüntelen
a kínálkozó holnapok között,
és nem hiszi, hogy várja majd a fény,
mert lelkébe a kétség költözött.
A létezésnek gyötrő hármas útján
jövőt kínál tudás, pénz, hatalom –
boldogulás, nem boldogság az ára,
ha ígéretért lelkem eladom.
Tudós, kalmár vagy földrészek királya
az őrület s a koldusrongy között
választhat majd, ha rút csömöre várja,
ki bohócnak vagy úrnak öltözött.
A királyok mind koldusbotra jutnak,
kalmárból lesz az örök nincstelen,
s a bölcs tanok is sorra elavulnak,
átlép rajtuk a győztes végtelen...
A válaszúton elárvult kereszt
utánunk int, mint Isten féltő ujja,
s a boldogságos töviskoszorút
a tévelygő szél út porába fújja.

Zsoltár

Egy kálvinista lélek mély tüzében
még ott lobog az inkvizíció.
A puritán erkölcsök szűk ölében
nem talál rést a komor ráció.
A falakon az értelem világít,
egy prédikátor lángoló szava,
és gályáink tengerbe zárt roncsából
harsogva száll egy zsoltár dallama.
Mi bíztunk benned s bízunk rendületlen,
sötét szemünkben ott lobog a hit,
és visszük is, míg fölsebzik a vállunk,
létünk lesújtó kő-parancsaid.
Kerékbetört álmainkat csikorgó
kordélyod rázza négy égtáj felé,
és szabadságunk ott áll kiszögezve
a kapukon, hogy vérünk dong belé...
és bokánkon a súlyos vaskoloncot
vonszoljuk át a vérző semmibe,
mint rongyaiba becsavart bolondot
vaságyhoz szíjaz hagymázas hite.
És tornyodon a buzogány, a csillag
fejünkre sújt és égi célt mutat,
mint eltökélt lánglelkű prédikátor,
tapossuk még a ránk szabott utat.

Jövőnk asztalára
Ingünk vásznában szent hideglelés
az anyanyelv, mely bőrünkhöz tapad,
mint útra termett garabonciás,
cipeljük létünk szent küldetését,
múltunk reccsenő hangjait tekerjük
szüntelen a lélek szomorú
kintornáján.

E modernségtől szemmel vert világban
száz alakban küzdünk a szavakért,
kardélre hányva a földalatti mozgalmakat,
a gerilla szóvetés megannyi támadását,
a hangsúlycsúszdák katapultjait
ereszkedő mondatainkban.

Adj, Uram csalogány nyelvet a magyarnak!
Kend be mézzel igéink mindkét oldalát,
tedd fogyaszthatóvá az ikes ragozást
és főneveinket adogasd falatnyi rendben
a szánkba, cseppnyi borssal, sóval,
kakukkfűvirágok bódult illatával
fűszerezd újra létünk lényegévé
elkoptatott jelzőink
füstbe ment zamatát.

Taníts meg minket újra az anyanyelv ízére,
cseppenként adagold elménkbe a múltat:
beszédünk borostyán aszúját
szerelmes szavaink dús párlatait.

Érezzük ajkunkon az ébredő motyogást,
rágcsáljuk hosszan a roppanós beszédet,
szegényülő nyelvünk szárazkenyér-ízéhez
adjuk hozzá a lét buzgó kovászát,
hogy jusson majd karéjnyi ima,
morzsányi köszönés,
csenddé foszló mosoly
jövőnk asztalára.

Jelenlét

Ne adj hitelt az örök kétkedőnek,
mert kérdésével tévútra vezet.
Ne adj időt az örök elmenőnek,
mert itt marad mindvégig teveled.
Ne szánd nagyon, kinek panaszra görbült
ajkának szélén vén barázda ül,
ki megszokásból mond nemet a jóra,
és mosolytalan lelke elkerül.
És el ne hidd, hogy máris véred ontja
az ág hegyétől eltűrt karcolás,
lesz még időd az igaz fájdalomra,
mit nem visel helyetted senki más.
És morzsolhatod ujjaid közt hosszan
a napjaiddal széteső időt.
Legyél jelen az élő itt és mostban,
ne várd soká a megváltó jövőt.

Érzem

Érzem, ahogy lélegzik a múltam,
szaggatottan szed még levegőt,
ahol járni s beszélni tanultam,
nem lát fényt és nem remél jövőt.
Görnyedt hátán tartja még a házat,
hegyeket s a vízmosásokat,
új barázdát szánt majd az alázat,
ajtót nyit és bárkit befogad.
Szülőföldem arca megkövezve,
– járdaszélen bomló hordalék –
s házainkban lámpát gyújt az este,
ott vigad egy másik nemzedék...
Érzem, ahogy lélegzik a múltam,
voltak lelke nyomja mellkasát,
mindaz, amit egykor ott tanultam,
messze tőle talált új hazát.

Irtások

Hófödte múltunk fagyos tájain
a tél baltája csattog valahol,
és zsugorodnak dermedt napjaink,
s a hegy gyomrában mozdony zakatol.

Fagyzugos csendek álmodnak hazát,
testvért, szerelmet, mindent mi hiányzik,
és kínos rendben szorongnak a fák,
kidöntött testük útra lökve fázik.

És felharsanó szél melódiák
fütyülnek fényes csillagok között,
a fenyvesek, mint roppant orgonák,
lelkük sípjába dallam költözött.

Mert fogyatkoznak sűrű soraik,
a balta kínja kérgükbe talál -
és hosszú sorban vonszolja az úton
megsebzett törzsük irgalmas halál.

Mulandó

Árnyak zuhannak melléd hangtalan,
levélraj lepi sötéten a földet,
a csillagok mély kutaknak ölén,
redőző vízek mélyén elrejtőznek.
Ráérsz még megtudni az igazat,
fordíts hátat e szép agóniának,
a holnapvárás boldog küszöbén
adj még esélyt az elköszönő mának.

Kérdés

Polgári létünk tűnt becsületét
ki adja vissza, kortárs magyarok?
Mert kiürült a haza és a tér,
s a köztudatban álhír kavarog.
A nemzet háza tűri még a szót
mit szétkürtöl e dudva nemzedék,
nem bírja már a roskatag morál,
mit hajlott hátán elbír még a szék.
És hajdan volt lelkek sóhajtanak
a félárnyékban függönyök mögött,
szavuk visszhangja: termek szelleme
a szónokszívből messze költözött,
és kézfejüknek csontos talaján
görcsbe rándult intés gesztusa,
és tehetetlen szellemlétüket
feldúlja még e céltalan tusa.
S a kalitkában őrzött madarat:
a koronát, mit múltunk nem ereszt,
oltalmuk bírja maradásra még,
és értünk esd az elferdült kereszt.