Példás gazdák, kereskedők
Első megállónk rögvest a kapu előtt van. A kisgyermek Vilmoskának Csinód maga volt a játszótér: nagyapjának itt volt tizenkét hektár földje, édesapja a szemközt álló házban született, mellette nagybátyjáék laktak, ő maga a mostani otthonnal szomszédos házban nőtt fel – ez a legszűkebb értelemben vett szülőföld. Az első érdekességért sem kell tovább menni, elég, ha a kanyarban álló tekintélyes házra tekintünk. Tulajdonosa hajdanán az a Bardocz Zsigmond volt, aki komoly gazdaságot vezetett, majd negyvenöt esztendősen beiratkozott az állatorvosi egyetemre, és ötvenéves is elmúlt, mire elvégezte. A szerencsével sem állt hadilábon – mesélte Vilmos bácsi –: valamelyest még a kollektivizálást is megúszta, s bár kuláknak nyilvánították, mint nagy tekintélyű állatorvos még sokáig szolgálhatta közösségét. Ahogy a Csinód utcán haladunk a központ felé egy meglehetősen jellegtelen épületre mutat: hajdanán egy zsidóé, Pálfyé volt, aki a világháborút átvészelve 1947-ben elköltözött, talán Izraelbe. Itt működött a vegyes üzlet és a kocsma is, az udvarán hosszan hátra felhúzott épületben volt a – már jó rég lebontott – kuglipálya. Talán száz lépést sem teszünk, igencsak impozáns épületek előtt állunk meg néhány pillanatra. Itt, egymás közelében több olyan nagygazda is lakott – Keresztes Vilmos, vele szemben Hegyi Mózes és Ferenc, valamint Bardocz András, kinek néhai bennvalóján most több ház is áll –, akik hosszú időn keresztül tanúsították, miként is kell példásan vezetni egy gazdaságot. Mindannyiukkal elbánt a sors, mert kuláknak nyilvánították őket, s nehezen tudtak érvényesülni. Keresztes Izsák fűszerkereskedő boltja az összeomlás határán áll. Falai meghasadtak, vakolatának zöme már rég lehullott, ajtaját láthatóan nagyon rég nem nyitotta meg senki. Mint Kusztos Vilmos meséli, az épület az örökségen megegyezni nem tudó leszármazottak önzőségének áldozatává vált. Mészárszék több is volt a faluban. Ő kiváltképp a bibarcfalvi Zoli bácsira emlékszik, akivel édesanyja jó kapcsolatot ápolt, s általában tőle vásárolt. Fontos szerepük volt akkoriban a faluban a mészárosoknak, hiszen hűtők nem léteztek, a levágott állatot gyorsan fel kellett dolgozni. Amennyiben valakinek kényszervágást kellett végeznie, a falu összefogott, s néhány kilós porciókra kimérve felvásárolták a jószágot. Édesanyja külön füzetbe jegyezte fel,  ő kiket és mivel segített ki, azaz, ha baj van, ki „tartozik” tőle vásárolni.

Mesterek utcája
A Sepsi utca sarkán hajdanán a Sári vendéglő állt, érdekessége volt, hogy csak pallón lehetett átjutni ajtajához. Az utcában valaha több iparos is lakott. Peszternák Gyula suszter és cipész volt, Kolumbán Jenő kovácsként nemcsak lovakat, de ökröt is patkolt, s a szekérkerekekre ráfot is húzott, Kósa András télen szabó volt, nyáron pedig gazdálkodott. Ő édesanyja testvére volt, háza, melyet  édesapja, Kósa Ferenc épített „amerikás” pénzből, ma többnyire üres: az öregek kihaltak, az utódok nem élnek itthon. Nagyapja több évig dolgozott a tengeren túl, jól keresett, nem üres kézzel jött haza, de a megfeszített munka később áldozatot követelt, időnap előtt elhunyt a jó öreg. Errefelé lakott Bú Márton kerekes is, kinek keze közül fataliga és fagerendélyes eke is kikerült, Bardocz Károly a cipők felsőrészeit, sámfákat és kaptafákat készített, majd hasonlóképp lánya, Mária is, veje, Pálosi Simon suszter volt. Mesterségüket sokáig, talán a hetvenes évek elejéig-derekáig is művelték, s készítettek a hétköznapi viselésre alkalmas cipők mellett kemény- és lágyszárú csizmákat is – minden bizonnyal a Vilmos bácsi gyűjteményében  fellelhetők közül is több az ő kezük közül került ki. Mindezen mesteremberek házát valamikor cégér díszítette, jó lenne megérdeklődni, hátha megvannak még, remekül mutatnának a gyűjteményben – ötlik fel Kusztos Vilmosban a lehetőség.

Százéves történetek
A falu legidősebb lakója a 103 évet élt Lujza néni volt. Szép kora miatt valószínűleg már csak a szűk család emlékezne rá, de mivel bizton volt legalább tizenöt koporsója, legendává vált. Történt ugyanis, hogy az idős hölgy ragaszkodott hozzá, találkozása a Kaszással ne érje meglepetésként, jó előre rákészült. Csakhogy a nagy esemény késett bekövetkezni, a koporsót pedig, ahol nagyobb volt rá a szükség, el-elkérték „kölcsönbe!”
A román templomtól szűk száz méternyire található néhai huszárkaszárnya manapság lakóházként fungál. Udvarának kerítését éppen javítják az ott lakók, beszélgetésünk pedig arra a körtefára terelődik, melynek árnyékában dolgoznak. Bár nem látszik rajta, de minden bizonnyal több mint százéves, azaz egészen bizonyosan a Kárpátot védő huszárok is éveken keresztül fogyasztották az apró, diónál nem nagyobb kásás gyümölcsét. Vilmos bácsi gyermekkorában annyi körte volt rajta „mintha rakva lett volna”, a háziak pedig úgy tudják, 1910-ben lombkoronája kétszer ekkora volt.
Aki távolabb kívánt utazni, az Boér Ferenc bácsi magánbuszán tehette meg. Reggelente Székelyudvarhelyre ment, ahonnan délben ért vissza, majd délután Szentgyörgy felé vette az irányt. Busza most is megvan, láthatja bárki, aki a Fő úton található háza előtt elmegy. Az évtizedek óta letett busz az udvaron egy fa árnyékában várja sorsának alakulását. Bár a rozsda csámcsog rajta, de meglehet, Csernátonban a Haszmann-múzeumban még kap egy esélyt, de egyelőre nem jöttek utána.

Régi, jó tanítók
Visszakanyarodunk, s az iskola felé vesszük az irányt. Tanítói és tanárai zöméről csak jót tud mondani az idős ezermester. Titkuk talán abban is rejlett, hogy mind olyan családokból származtak, akikre közösségük felnézett, s ahol az illemet idejében megtanították, s azt betartva maguk is példásan éltek. Zsigmond Zoltán, aki nagyon szerette a gyermekeket, sok mindent tantárggyá váltott, hiszen nála a napi leckén kívül tudni illett azt is, miként kell magból fát nevelni, s majd azt beoltani. Bodnár Endre, miután Bákó megyében, a Lujzikalagorban alapított tanítóképzőben a csángók és Székelyföld számára kiváló pedagógusokat nevelt, hazajött, s itthon is sokat tett, mellette pedig szépen gazdálkodott. Lőrincz József tanító szívügye volt a negyven-ötven fős dalárda, Nagy Katalin tanítónő kiváló képességekkel rendelkezett, és Nagy Anna óvónőt akkor is szerették a gyermekek, ha néha azzal fenyegette a nebulókat – s arra is volt példa, hogy szavának állt –, hogy a „kalamózsi a fejedbe kerül.” Ezen remek emberek ellentéte volt Bogdán József, aki az ötvenes években létrehozott román osztályokban tanított. Még a „saját” gyermekeihez sem került közel, a magyarokat pedig egyenesen utálta, okkal és anélkül is pofozta.

Művelődési ház adakozásból
A Kós Károly tervei alapján készült református művelődési ház építése nagy hullámokat vert egykoron. A faluban remek kulturális élet folyt: színjátszó csoport és dalárda működött, könyvtárat tartottak fenn, majd Nagy Elek tiszteletes, ki esperes is volt, úgy döntött, a parókia melletti telken művelődési házat épít. A szükséges anyagiak előteremtése érdekében fejkvótát rótt ki, ám a terhet többen sokallták, s jó néhányan átálltak unitáriusnak vagy éppen baptistának. Arra is volt példa, hogy családon belül megoszlottak a vélemények. Vilmos bácsi nagyanyja, a már említett Regina, annyira  az adóztatás ellen volt, hogy inkább baptistává lett, nagyapja pedig az építési terv lelkes pártolója maradt. A rövidebbet mégis az öreg húzta: a reformátusok az áttérőket kizárták a temetőből, s nagyapja hiába lett volna jogosult az ősibe való temetkezésre, túlélő felesége nem vette figyelembe akaratát, s az új részbe temettette el. Az ügy pikantériája, hogy nagyanyja az iskola mellett felhúzott baptista imaház építési költségeire jóval többet áldozott, mint amennyit a reformátusok kértek a művelődési házra...
A drága és sok torzsalkodást szülő épület csak elkészült, de sajnos, nem sokáig szolgálhatta háborítatlanul Nagybacont: az elvtársak magtárat, majd kollektívirodát rendeztek be, s nem volt nyugodása annak a kisebb falutörténeti múzeumnak sem, melyet Kusztos Vilmos és Lakos Béla szedett össze. Az iskola vezetősége úgy döntött, igényt tartanak az épületre, hogy ott tornatermet rendezzenek be, a gyűjteményt pedig elszállították, s azzal nyoma is veszett. Kusztos Vilmos tudja, kiknél és hol található az akkori kollekció jó néhány darabja, de nem kívánja megnevezni őket: ha lelkiismeretük engedi, tartsák meg azokat.
Több órája sétáltunk már, elfáradtunk a tűző napon, úgy döntöttünk, terepszemlénknek mindannak ellenére véget vetünk, hogy a falu alsó és felső részében lenne még bőven látnivaló. Miközben búcsúztunk, még egy érdekesség felszínre került. A ház, amelyik mellett álltunk, valaha Keresztes „Róka” Ferenccé volt. A Keresztes–Tompa-malmot működtető molnár a ragadványnevet nem ravaszságáért, hanem okosságáért kapta. Szitás malma csak neki volt, finom lisztet őrölt, s ő fejlesztett először egyenáramot is. Az ő érdeme volt az is, hogy az egyház áramhoz jutott, miután malmától felvezette a parókiáig.