Úgy van az ember, más is, nemcsak én, napokig kíséri, kíséri egy gond, egy gondolat, nem tud szabadulni attól, aztán átviszi cselekvésbe. Már ha van arra módja. Mert hiszen olyan világban éldegélünk mi, néhány millió dolgozó emberi lélek, hogy a magunk vagy a haza gondjainak megoldásába csak vajmi ritkán vághatunk bele cselekvőleg: hétszentség, hogy ezt így is meg kell csinálni.
Napok óta hurcolom magammal eme mostani kormány egy mondatát.
Valóságos ujjongással jelentette be az illetékes főhivatal, így, ahogy mondom, szó szerint: Az idei első fél évben a vártnál kisebb volt Magyarországon az infláció.
Mármint a drágulás. Az árucikkek sürgős megdrágulása. Kevesebbet s egyre kevesebbet ér a forint, már az Európai Unió is csóválgatja évek óta dúsan hajas fejét, látván, mi történik az egyik tag költségvetésével.
A helyzet az, hogy Magyarországon nincs vetés, és a dúsak, az iszonyúan meggazdagodtak csak aratni akarnak, nem vetni, nem fát, erdőt ültetni az unokák számára, csak aratni, begyűjteni, betakarítani mindent a maguk kasába, szúszékjába, hombárjába.
Mindent jól látunk, tudunk, ám amin fönnakadok, az a nyamvadt, múlt idejű melléknévi igenév, a VÁRT. Mármint hogy vártuk az infláció, a drágulás, az elszegényedés bizonyos adagját.
Mondom én magamban, s emiatt fennhangon is: várta bizony az ég felé szökő drágulást az ákosfalvi csengettyűs pokolvar, de nem mi, nem gyermekem, nem az unokám s a többi gyerek, akinek az anyja meggondolja, telik-e kétgombócos fagylaltra a három gyerekecskének.
Ki várta ezt a mérvű drágulást, ki? És ki örül, hogy néhány tizeddel kisebb, mint amit — mint amennyit elvártak a hatalmasok?!
Nem, nem ezt várta ez a megszomorított nép, nem ezt a fenti gondoskodást, nem azt, hogy a miniszterelnök szívre tett kézzel s könnyeket erőltetve áll a Himnusz idején, miközben a nép erősen nekikeseredve énekel a balsorsról, a megbűnhődésről, arról, hogy ,,szánd meg Isten, a magyart, kit vészek hányának". Ő áll ott, és meghatottan arra gondol: a VÁRTNÁL kisebb a drágaság, egy kiló csirkecomb nem ezerszáz, hanem csak ezer forint.
Mit vártunk tőlük? Én semmi jót. És még hozzám hasonlók vannak, vagy kilencmilliónyi számban, semmi jót nem vártunk sem 2002-ben, sem 2006-ban, de még tegnap sem. Azt viszont nagyon várjuk, hogy szívre vagy seggre tett kézzel elhúzzák valahová a csíkot, legitim vagy illegitim.
Nem vártuk, hogy a szomszédos országok karámjaiba belekényszerített magyar milliókat egyszerűen kitagadják, nem vártuk, hogy rendőrállamot építsenek ázó, fázó fejünk fölé, kik már egy kunyhóval is megelégednénk, csak lehessen jobbra várni — Ady után szabadon.
Szabadon? Itt? Ennek az összeeszkábált, immár kisebbségben kormányozgató kormánytalan kormánynak az égvilágán semmi köze a szabadsághoz, a demokráciához.
Csak úgy, a frissebb fájást említem emitt, a VÁRT infláció mellett. Szigorúan kirekesztették a magyar nép százezreit az egykori törvényes (legitim) miniszterelnök, Nagy Imre kivégzésének, felakasztásának 50. évfordulója alkalmából rendezett állami ünnepségekből. Rendőrségözönnel, lezárva a terek, temetők, pofa súlyba, míg makog az új-régi arisztokrácia szabadságról, 1956-ról.
Nem vártuk ezt az inflációt, ezt a lovat, nem, nem ilyen lovat akartunk, de hát ez van, s nem kötelező szeretni, csak félni tőle. Negyedévenként új rendőrminiszter kötelez mosolyogva elfogadni, mekkora is leve a legújabb infláció, amelyet ők vártak.
Mit is vár a magyar nép? Föl kellene még egyszer tenni a kérdést legitime, de jó hangosan, s az asztalokon az öklökkel.
