Mivel a Barcaföldvárral szomszédos település, Hidvég mindenkori református lelkészének volt a tisztje, hogy az elhalt magyar foglyok felett utolsó imát mondjon, Ungvári Barna András, mint a településre frissen kihelyezett lelkipásztor, kötelességének tartotta megismerni az egykori fogolytábor eseményeit, áldozatainak történetét, mi több, a letűnt diktatúra körülményei között rendkívüli módon vállalta, hogy emléket állíttat a barcaföldvári tömegsírra. Terve – minden ellenállás ellenére – az ő személyes győzelmével végződött. Benkő Levente író, történész, lapunk volt munkatársa pedig a nyomtatott betűt választotta, s – könyveiben – a dokumentumregények igényességével mentette papírra a XX. század egyik legembertelenebb történelmének ezt a szeletét.
A feldobolyi református eklézsia gyülekezeti termében Ungvári tiszteletes érdekfeszítően beszélt az embertelen körülményeiről hírhedt barcaföldvári fogolytábor sok száz és ezernyi áldozatáról, azokról a kegyetlen helyzetekről és emberi sorsokról, amelyeket az igazságtalan második világháború végén teremtett a háborús politika és a fékevesztett embertelenség, amire kötelességünk emlékezni, de amit megbocsátani soha nem lehet. A lelkipásztor igehirdetése nyomán (II. Mózes 3: 7–12) mindenki megjegyezte, hogy a fájdalmak elviselésére csak az erős, Istentől való hit szolgálhat gyógyírként, miként a felolvasott igében is hallottuk: Én veletek vagyok!
Lassan szitáló nyár eleji esőben vonultunk a falucska hősi emlékművéhez, amelyre a szabadságharcos és a világháborús hősök emléktáblái mellé elhelyezték Feldoboly hét áldozatának, meghurcoltjának emlékjelét. Szövege a következő: „Az 1944–45-ben a földvári fogolytáborban, illetve más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedett feldobolyi magyar foglyok emlékére.” A feldobolyiakról néhai Bacsó Lajos személyesen így emlékezett. „Jött a csendőrőrmester, s egyszerűen összeszedett. Bevittek a sepsiszentgyörgyi börtönbe. Feldobolyból heten voltunk: Bacsó József, Jákó Géza, Csoma András, ő ott meg is halt, akkor Lőrincz István..., én, Bacsó Lajos..., ki volt még..., mindjárt eszembe jut..., Bartha Szabó Árpád, Vass Jóska. Lőrincz István beteg lett, a nővére megfizette az őrnagyot, s István így megszabadult.”
Bonyolult lett volna a rendezvényen jelen levő leszármazottak rokoni szálai után érdeklődni. Jelen volt Csoma András fia, a felesége, a lánya, Csoma Éva, Bacsó (Szabó) Lenke, az áldozatok unokatestvérei. A történelmi igazságtétel e késői eseményén tiszteletét tette Borosnyó község polgármestere, Ilie Nicolae. A megszentelő áldás és a kegyelet virágainak elhelyezése előtt tiszteletes Albert János feldobolyi lelkipásztor – folytatva Mózes könyvének gondolatmenetét – arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy a ma elhangzott események sok más emberi gyarlóság miatt maga az ember a felelős. A mindenható Istent vádolni, igazságot tenni lehozni miközénk, csak törékeny és gyarló emberi gondolat.