Az idén is meleg hónapokban gondolkoztam, de ninini, júniusban van egy hét, amikorra semmi nincs bejegyezve a naptáramba. Mostanában minden éjjel otthonról álmodsz, levett lábadról a honvágy, ezek jelzések, ilyenkor menni kell. Nyomkodom a busz számát, holnap indul vissza Kézdire. A sofőrt megkérem, írjon fel egy jegyet az első és középső ajtó között. – Jó. – Menjek most oda és fizessek? – Nem szükséges, holnap délután ötkor indulunk, ráér, ha akkor jön. Hangsúlyában egykedvűséget éreztem, mintha túl nagy feneket kerekítenék a számára unalmas, számomra még unalmasabb utazásnak. Megszégyelltem magam, de csak magamban, előtte nincs mit szégyellnem, rendeltem egy helyjegyet, amiben semmi kivetnivaló. Unottan mondta: jó. A hangsúly is számít, nem mindegy, ki és hogyan mondja: kurvára fáj a fogam. Utazom tehát 2017 júniusának 13. napján, hála szerencsecsillagomnak, nem vagyok babonás, átfuthat előttem tíz fekete macska. A babona olyan, mint a szentjánosbogár, sötétség kell, hogy világítson. A késztetés megvan, a megtorpanás sem kutya, csak nem tudom, mi. Majd kiderül, mit ér a megérzéses jövőbelátás, amiben sokan nem is hisznek, pedig van, amiben hinni kell, s ez olyan.
Jó napot kívánok a két ismeretlen sofőrnek. Telefonon tegnap megbeszéltünk mindent, oda-vissza jegyet fizetek – adtam hangot eltökéltségemnek. – retúr: 180 lej lesz – írta a dokumentumot. Megkerestem a gyanúsan magas számjegyű helyet: a busz legvégében – ahol a hosszú utazás a legkényelmetlenebb élményt kínáló – találtam rá. „Hamarabb eljön az, amitől félsz, mint az, amit remélsz” – így P. Syrus, s igaza van. – Egyezségünknek megfelelő helyet kérnék szépen. – Nincs, mind foglalt, ez van, nekem naponta ötvenen telefonálnak, ki tudja fejben tartani az egészet? Szópárbaj, aminek véget vet: – Itt én parancsolok! – Elhiszem, ha magának parancsol. Felírta a nevemet, szinte mindenki utánam következett a feljegyzettek listáján. – Nem megyek magukkal. Ekkor jött a bizonyság: mégiscsak szavatartó a székely.
– A 6. ülés megfelel? – Nekem megfelel, és az ön ígéretének is. Leültem. Úgy éreztem magam, mint a bácsik, akik nézik a tovatipegő nénikét, s anélkül, hogy kimondanák, ugyanaz jut eszükbe: ezért vertük félholtra egymást fiatalon. Nemsokára egy lány kérezkedik az ablak melletti ülésre, ugrok udvariasan, beengedem. Később megkérdeztem: középiskolás vagy azon túli? – Másodéves vagyok az egyetemen, egy félévet az ELTE-n voltam ösztöndíjas, most fejeződött be, a harmadévet Kolozsváron folytatom. – Milyen szakon? – Újságíróin. Rossz előérzetem igazolódott, amiben annyira hiszek?
A sofőrök a szavuk helyett a lány melletti széket tartották, de időben helyesbítettek. Haza még nem, de odáig eljutottunk, pirkadt az ég a hegyek tetején, s az ok-okozati összefüggések a fejemben. Aki arra gondol, a székért folyó harcban a győzelmet ünnepeltem, téved. Az adott szó betartásának örültem, mint majom a farkának.
Mert ugye, az ország politikai vezetése is székek megtartásáról szól – szöki meg magát a párhuzamos spanyolviasz. Annyira természetes, hogy székekért harcolnak, már-már nem is viccös. Pedig ahogy kizárólag arra fókuszálnak, tragikomikus is lehetne. Soha nem látott méreteket ölt e hókuszpókusz. S tőlük függ a sorsunk. Ahelyett, hogy elvágódásunk (megszállásunk) első évétől az ígéretekhez híven önrendelkeznénk, száz év terhe alatt hórukkozunk – rázkódtatja, kócolja össze gondolataimat az egyre hepehupásabb hazatartó úton Isten eme vénhedt szekere. Ez a buszhely-ügy is például amolyan mindennapos bosszúságaink közé tartozhatna, de a kimondott szó nem buszülés, amire rátesszük a fenekünket.
Kinn fújom a cigarettafüstöt, s megállapítom: hülye helyzet. Kárt vallottunk, mint a megkínzott holló. A Sors játszik velünk, zsarol, ellentmondunk a parancsolgatóknak. Megsokalltuk. Ilyen a stressz: üvöltve ébredsz, aztán rájössz: nem is aludtál. Jól néznél ki, ha ez lenne a veszted.
 

SZURKOS ANDRÁS