Kíváncsi voltam, mert én eddig csak arról tudtam, hogy amikor Simó Sándor Kézdi rajoni néptanácselnök az 50-és években vonattal Barátosra érkezett, és a vagon felső lépcsőjére kilépett, a barátosi fúvósok rázendítettek arra a nótára, hogy Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted... Van ennek az éneknek egy olyan sora is, hogy Ezt a mundért Ferenc Jóska adta ránk... Ez valóban igaz volt, mert a formaruhákat ugyancsak megviselte az idő, nem csak a zenekar. És a hangszerek is — Kelemen József Barátos-monográfiájából tudom — a budapesti Stowasser János budapesti hangszergyárossal kötött, 788 korona értékű 1910-es vásárból származtak, és az eltelt idő alatt a fúvószenekarainkra is katasztrofális következményekkel járó két világháború horpasztotta azokat is, akik fújták, s a hangszereket is. Az Árpád apánk... nóta Simó elvtárs látogatása idején pedig nacionalistának, reakciósnak, minden egyébnek számított, de Simó Sándor jó érzékkel ettől eltekintett, s arra figyelt, hogy ezek az életrevaló barátosiak valahogy ne vesszenek el.

Horthy Miklós barátosi látogatását a monográfiaíró Kelemen József sem említi 2001-ben a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadónál megjelent, a kéziratot reprodukáló kötetében, de ezen én cseppet sem csodálkozom, majdnem ötven éven át éppen csak annyi hiányzott a barátosiaknak, hogy Horthy Miklós sásliliomos, fúvószenekari fogadásával büszkélkedjenek, hisz ebben az esetben új gúnyába öltöztették volna őket.

Bagoly Vilmos azt írja feljegyzésében:

,,Kivonult a barátosi rezesbanda s az egész falu apraja-nagyja, és vezetésem alatt a leventék díszruhában. A helyi csendőrparancsnokság emberei megtapogatták és megszagolták a virágokat a biztonság kedvéért. Beszaladt a vonat, rázendített a fúvószenekar, már pontosan nem emlékszem, de a Rákóczi- vagy a Klapka-induló lehetett. Horthy kiállt a vasúti kocsi lépcsőjére, fogadván az éljenzést.

Én tisztelgő Vigyázz!-t vezényelve, feszes hátraarcot csinálva, rövid tisztelgőbeszédet tartottam. A Kormányzó Úr lelépett a peronra, kezet fogott velem, s a bal kezével a vállamat megveregette. Azt mondta: ilyen ifjúságra van szüksége a hazának! Visszalépett a lépcsőre, a vonat elindult, és a Kormányzó Úr integetése közben továbbment."

Ezek után indokolt, hogy Barátoson jártomban felkeressem a vasútállomást.

Bár ne tettem volna!

Ekkora illúziórombolás megviseli az embert.

Egyetlen pozitív élményem, hogy személyesen nem, de szimbolikusan Miron Mitrea is járt itt szállításügyi miniszter korában, mert a borzalmas állapotban lévő, teljesen lerobbant épületen ott fénylik piros-sárga-kék alapon a Brateş — Barátos felirat.

Minden egyéb az itt tenyésző enyészet nyomait viseli magán. A rozzant épület nem egyszerű bakterház volt, hanem a község és a körzet népességéhez mért állomásépület rendes peronnal. A főépület még áll, kalapja kissé félrecsúszott ugyan, de javítható lenne. Ajtó, ablak nincs rajta, a ,,termek" pedig bűzlő klozetek, a húgy és fekália szaga csap szembe az emberrel. Az egyik betörött ablak helyén, a még le nem feszegetett és el nem lopott fémrács mögött a ,,Berecki Gyors" menetrendje barna ragasztószalaggal rögzítve.

Nem csak az épület és a peron lerobbant állapota szörnyű, hanem a gyomos, gondozatlan környezet, az elvadult fák, bokrok, minden. Egy raktárépület vagy falak nélküli valamikori szín azt jelzi, hogy az állomásépület végleges tönkremenésének milyen lesz a következő stációja.

Ha mostanság Simó Sándor, Horthy Miklós vagy Miron Mitrea erre utazna, s meghallaná az Árpád apánk kezdetű éneket, bizonyára leszólna: hagyják abba, ez a nép, ha csak ennyit ad magára, máris elveszett.