Gyűlöletet, irigységet nem érez se fajok, se osztályok ellen. Amely magaslaton csak olyan ember állhat, aki nem könyökével vert magának utat, mindenkibe beleütődve és sokak által eltaszigálva, hanem szárnyaival, a magasban, mindnyájok feje fölött, sohasem érezte teljesen se a mob durvaságait, se a nagyurak gőgjét. Ebben az ideális korban kétségkívül kitűnő politikus lehetett volna belőle, mert tudott lángolni nagy dolgokért, de később a pártélet intrikái, a klubok cselszövényei között olyan volt, mint egy ártatlan bárány. A pártversengések nem érdekelték, nem tudta eléggé gyűlölni ellenfeleit és eléggé szeretni pártfeleit, nem tudott megmelegedni  flinták és cselvetések között, egy csomó régi ember felbotlik bennök, és egy csomó stréber a napfényre kerül. (...) Jobb lett volna sietnie a Politikai divatok megírásával, mert mire ezt a forradalmi élményeiből merített regényét befejezte, már vége volt az országgyűlésnek és a sajtószabadságnak.  A fiókba kellett zárni, mert azt ugyan senki fiának a lapja nem merte volna közölni.
Jókainak pedig a vérében volt, hogy amit megír, azt mindjárt nyomtatásban lássa. A kezdő írók lázas türelmetlenségével várta dolgainak megjelenését: ha folytatásban jött a regénye, s egy-egy folytatás kiszorult a lapból más aktuális közlemények miatt, fölment a szerkesztőségbe panaszkodni – mert veszekedni nem tudott. Olyan regény az – mondotta –, mint a hammelni patkányfogó sípja, becsalogatja az előfizetőket. Arról ábrándozott, hogy egy lapot kellene csinálnia, amiben megjelentetné. Mely kívánsága úgy jött, mintha csak a regényeiben történnék. A „tigriseknek”, a volt határozati párt politikusainak nem volt orgánumuk, s Jókainak lap utáni epekedése véletlenül összetalálkozott az ő legsürgősebb terveikkel. Teleki László gróf halála után önkéntelenül a Tisza Kálmán kezeibe esett a vezérlet, s ő mindent elkövetett, hogy az új lapot nyélbe üthessék; a módosabb politikusoktól nem volt nehéz a költséget összehozni. Húsz-huszonötezer forint akkor fejedelmi alaptőke volt egy laphoz. A legnagyobb mecénás, úgy tudjuk, Almásy Pál volt, a debreceni országgyűlés hajdani elnöke, akinek a révén egy kis porosz pénz is csordult az alapítási költséghez.
Biztosíttatván a lap megindulása anyagilag, miután megállapodtak, hogy A Hon legyen a címe, Jókai Bécsbe utazott Forgách Antal kancellárhoz, hogy személyesen nyerje meg tőle az engedélyt. A jól táplált pirospozsgás gróf, aki nem volt olyan rossz magyar, amilyen jó ember, szívélyesen fogadta híres honfitársát, még ebédre is magánál marasztotta, s természetesen megadta az engedélyt. Csakhogy még hátravolt az itthoni gróf, a hórihorgas Pálffy Móricz, aki még előbb reverzálist követelt, hogy lapjában a magas kormányt pártolni fogja. Jókai leült s egyszeribe megírta, hogy lapjában a magas kormányt pártolni fogja – minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben. Pálffy nagy fejcsóválással mondá, az iratot elolvasván: – Maga barátom, nagyon rossz ember; vigyázni fogok magára.  De azért elfogadta a reverzálist a klauzulával.
Így lett Jókainak saját lapja, nagy politikai orgánuma, s így lett a boldogsága teljes. Mert aki azt az élvezetet nem ismeri, amit egy lap megcsinálása okoz, az nem élt e gyönyörök völgyében. A kigondolás, milyen lesz a fiziognómiája, hogy fog a cím festeni, milyenek lesznek a lap betűi, hogy osztják be? Lesz-e kurzív írás? Milyen vonal válassza el a tárcát és mekkora spácium? Milyen betűkből szedik az alcímeket? Csak az anya érezhet ilyesvalamit, de csak halványan, mikor első lányát az első bálba cicomázza. Ünnepélyesen ott virrasztó munkatársak szeretetteljes és kíváncsi tekintete előtt megjelenik az első szám.
Hát aztán másnap a lázas epekedés, a mások véleményét hallani. Mit mondanak az új lapról? Egy ember megy az utcán. Vajon olvasta-e már? Ha két-három ember beszélget valahol, a szerkesztő szeretné ellesni egy szavukat. Mert hátha a lapról beszélnek. Oh, bizonyára kimeríthetetlen olajos korsója a komprimált örömöknek, melynek másik csücsén (mert két csücse van e csodálatos korsónak) sok bosszúságot és nyugtalanságot ihatni.
Jókai soha még egy vállalatát se szerette úgy, mint ezt. Mikor 1863-ban megindult lepedőnyi alakban (mert akkor a nagy formátum adta a tekintélyt), emberfeletti buzgalommal dolgozott, s új évre olyan közönség gyűlt a lap mellé, hogy az rögtön biztosítottnak látszott nagy időre. Biztosítottnak? Balgatag szó. Most csak egy ragályban pusztulhat el lap, előfizető hiányban, de akkor voltak más halálnemek is. A lapot megölhette a felsőbbség is. És az volt ebben a bolond, hogy amelyik lapot az egyik életadó faktor szerette, azt a másik életadó faktor gyűlölte. Így aztán teljesen ki volt zárva a biztosított lap fogalma.
Amint már egy kicsit folyamatba kezdett jönni, hogy öröme lett volna benne a gazdának meg a munkatársaknak, meg a kemény hazafiaknak, akik mögötte sorakoztak, egy napon Zichy Nándor gróf kopogtatott be a szerkesztőségbe egy hosszú erős cikkel, melyben ki voltak mutatva az eddig elkövetett politikai botlások, valamint az, hogy Magyarországot és Ausztriát kivált nemzetgazdaságilag teljesen tönkre tenné a Schmerling-rendszer erőszakos keresztülvitele Magyarországon.
A fiatal, eleven szellemű Zichy Nándor legelőször Kemény Zsigmondot kínálta meg a cikkel, de a bárónak jó szimatja volt, azt mondta, hogy neki túlságosan erős, és az öreg Napló már különben is más nézeteket hangoztatott, hanem itt van a fiatal „szomszéd”, az majd megörül neki.
Jókai tényleg megörült a cikknek, egypár kifejezést szelídített benne és közölte. A cikk roppant hatást tett; a Zichy név rosszul hangzott a forradalomból, s most egy ilyen cikk alatt! De bizony mégis lesz ebből az országból valami!
Sőt, a cikk jobban hatott, mint kellene, mert hatott Pálffy Móricz grófra is, aki bal lábbal kelvén fel aznap, haditörvényszék elé rendelte mind a szerzőt, mind a szerkesztőt, s háromhavi börtönre kérte elítéltetni a két „csendháborítót”. Mert csak egyszerű csendháborítás címén lettek bepörölve. Pálffy abban volt eredeti szellem és reformátor a büntetőjogban, hogy leszállította a bűntények minősítését, de a büntetést emelte.
Jókai megjelent a katonai törvényszék előtt, mely egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, alhadnagyból, őrmesterből, káplárból, egy frajterből és közbakákból állott, s egy szép német beszéddel védelmezte magát és a Zichy-cikket. Ekkor tartott életében először német beszédet. Nagy volt a meglepetése, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet: „Ezer forint bírság, egy évi tömlöc nehéz vasban.”
– De hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért reánk kiméretni? – méltatlankodott Jókai.
– A többi a szép védbeszédért van – felelte az auditor-major nevetve.
Csakhogy már akkor nem volt olyan fekete az ördög, amilyennek festik. Azért hát hiába várnátok Jókaitól valami olyan elmélkedéseket a fogsága óráiról, aminők a Pellico Silvioé. Dehogyis tettek a Jókai lábára vasat a börtönben, tettek bizony alájok zsámolyt, ha kívánta. Maga írja: „Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk a jó Haymerle, kívül-belül mintaképe egy magyar vicispánnak. Haymerle megengedte, hogy a foglyok könyveket hozzanak be. Jókai a faragó szerszámait is elhozatta, és itt faragta ki a felesége mellszobrát, innen szerkesztette az Üstököst. Sohase voltak szikrázóbb ötletei. Szinte szomorú volt, mikor néhány hét múlva ott kellett hagyni a kedélyes arestomot, elengedtetvén nekik a további fogság. Érvényben már csak a nemességvesztés maradt az ítéletből, ami azonban legalább új titulust hozott Zichynek, Deák Ferenc jóízű ötletével: hogy most már Zichy Nándor a leggazdagabb paraszt Magyarországon.”
Valamelyes következményei azonban Jókaira nézve is voltak a fogságának. Míg ő ugyanis veszteg ült a hűvösön, addig megmozdultak az előfizetői és a márciusi évnegyedben szétszéledtek. „Megijedtek a tisztelt hazafiak – jegyzi meg Jókai nem minden keserűség nélkül az emlékirataiban –, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek.” Gondolták magukban: minek nekünk a Jókai lapja Jókai nélkül?  Mindegy. Folytatni kellett, pedig most már csak veszteséggel lehetett. S nemcsak hogy a lapra kell ráfizetnie Jókainak, de a regényért sem kap honoráriumot. Ha az ember előre tudná, mi végre szüli a gyermekeit! A cenzor szemet vetett a Politikai divatokra, s azontúl minden héten kétszer-háromszor le volt foglalva A Hon, Jókai nem győzött a cenzorhoz járni, herélni, amputálni a regényét, eközben pedig a lap helyzete egyre kétségbeejtőbb. És egyéb csapások is következnek. Ha a gondviselés kioldja a szerencsétlenség zsákjának a száját, hát abból aztán csak úgy dől. Almásy Pált, a lap legfőbb protektorát befogták összeesküvés gyanúja alatt, mire a többi protektorok is visszahúzódtak, mint a csigák a házaikba. A fond perdu ekkorára elfogyott teljesen, és Jókai most már azt se tudta, mit csináljon, a cenzorhoz futkosson-e, akitől ott volt a citatórium az íróasztalán, a lapot szerkessze-e, kölcsönöket hajszoljon-e fel a terézvárosi uzsorásoknál, amelyekkel a lapot folytathassa, vagy pedig az ellenzéki matadorokat szorongassa, hogy ne hagyják a lapot elveszni?
Az uzsorások csak egy ideig adtak pénzt, az ellenzéki matadorok egyszerűen azt mondták: „A búza pozsonyi mérője ez idén két forint.” Ez annyit jelent, hogy ilyen évben Magyarországon nem lehet csinálni se frontot, se újabb fond perdut. Ezek voltak Jókai legkeservesebb napjai, vérző szívvel, porig megtörve kopogtatott be a szomszéd öreg nénikénél, a Pesti Naplónál, megállapodni báró Keménnyel, hogy a lapot beszünteti, s az előfizetőit a hiányzó egy hónapra a Pesti Napló fogja kárpótolni.  Másnap kellett írásba tenni a megállapodást. Este azonban váratlan távirat érkezett Zichy Nándortól: „Holnap nálad leszek, lapodat meg ne szüntesd.”
Reggel nyolc órakor csakugyan ott toppant A Hon szerkesztőségében: – Bár nem helyeslem a lapod politikáját – szólt – és nem tartozom a pártodhoz, mégis érzem, hogy a bajba én hoztam. Milyen összegre volna szükséged, hogy talpra álljon? Jókai megmondta az összeget ötezer forintban, de szabadkozott, röstelkedett azt elfogadni. Zichy azonban otthagyta erővel az asztalon. – Tudom én, mi a kötelességem – ismételte szerényen, és eltávozott. (Csak mégse lehetett a nemességétől megfosztani.)
Ez volt a fogsági kaland utolsó epizódja, s aznap éjjel már vígan zakatolt A Hon gépje, s virgonc szedőgyerekek jó kedvvel futkostak a garádicsokon fel és le a lengő kutyanyelvekkel.
(folytatjuk)