Macron egy dologban tévedett. Február végén még azt mondta, hogy „lehetetlen és nem is kívánatos” az olyan francia államfő, aki mögött abszolút többségű párt áll. De hol van már a februári hó? Ehhez ké­pest a Charles de Gaulle és Michel Debré miniszterelnök által 1958-ban alapított V. Köztársaságnak soha nem volt ilyen méretű és ilyen egyszínű parlamenti többsége. Az abszolút többség abszolút felelősséggel jár. Azok, akik kénytelen-kelletlen az elnökre, majd a pártjára szavaztak, azt mondhatták: tessék, lássuk, hogy mit kezd a programjával! Már csak azokat a politikai prófétákat kellene összeszámolni, akik arra esküdtek, hogy „ha Macron győz, nem lesz abszolút többsége a parlamentben.”
Az új elnöknek senkihez sem kell alkalmazkodnia, legfeljebb megbízóihoz és kampánya pénzelőihez. Pártját ő alapította, és az En Marche! képviselői tőle kapták legitimitásuk. Soha elnöknek Franciaországban nem volt ilyen szabad a keze, ráadásul az irányadó médiának – hogy, hogy nem – már a kezdettől az üdvöskéje volt. Noha minden kártya a kezében, egy valami azért nagyon hiányzik: a népi, főleg a vidéki szavazók támogatása. Soha ekkora hatalom nem imbolygott ilyen szűk alapon! A parlamenti választások első fordulójában párthíveire csak 32 százalék voksolt, a szavazásra jogosultak 15 százaléka, a másodikban pedig történelmi léptékű, 57,4 százalékos volt a távolmaradás.
Ekkora ellenállás, majd kényszerszavazás után a francia politikai intézmények de Gaulle és munkatársai előrelátását dicsérik: a kormányozhatóság mindenekelőtt. Aki a VI. Köztársaság magalapításának ötletével játszadozik, azt utoléri az V. Köztársaság bosszú­ja! A tábornok bólogathat profanizált sírjában. Vissza akarta szorítani a pártok túlhatalmát, és lám, a hagyományos pártokat helybenhagyta a népharag. Fütyült a politikai politikusokra? Megkapták azok most is a magukét. Tömegével vonulhatnak vissza a civil szférába, amelytől annyira elszoktak a felelőtlen évtizedek alatt. Észszerű parlamentarizmust akart, ahol az ideológiai adok-kapok viták nem gátolják a hatékony kormányzást. Mindenekelőtt neki, de Gaulle-nak tartozik köszönettel az új elnök, ha van ízlése még a nemzeti Franciaországhoz, amelyet parvenü módon leszól.
Tetszik, nem tetszik: a Francia Köztársaság monarchikus jellegű marad. És a vezetőitől megfelelő magatartást várnak el – főleg a párizsi bobók, a bohém burzsoázia által lenézett vidéken. Közvetlen elődei, Sarkozy és Hollande deszakralizálták az elnöki hatáskört. Az első a pénz, a második a hatvannyolcas balliberális örökség, amely kézzel-lábbal tiltakozik minden hierarchikus elv érvényesülése ellen. Sem ők, sem a politikai garnitúrájuk nem kapott esélyt az előválasztások és az elnöki választások során.
Az urnáktól való távolmaradás – a bevándorlók harmadik generációjának érdektelenségét leszámítva –, főleg a tolerancia jele. Ez is sokat segített az új elnöknek versenytársai ügyefogyottsága, céltévesztő magatartása mellett. Az V. Köztársaság továbbra is az elnöki szuverenitáson alapul, noha az európai intézmények annyira megnyirbálták szárnyait, hogy alkalmatlan viselője csak őszi szárnysuhogtatásra képes, mint dédnagyanyáink töltött libái.
Furcsa egy szuverén a teljhatalmú elnök! Bevándorlópárti, mint Merkel. Technokrata kormányában európai föderalisták zsibonganak, akik több Európát és kevesebb nemzeti Franciaországot akarnak. A liberálisok üdvözlik, mert nagyobb piacot és ahhoz simuló törvénykezést szorgalmaz. Az „emberi jogok” katekizmusát ő is felmondatja, és ebben Hollande folytatója. Nem hiába mondta elődje, hogy „Macron én vagyok”. A multikulturalizmus hívei és haszonélvezői számára is ideális alany. Egyetemes bazárjában jól lehet majd alkudozni, nem lesz semmilyen ellenállás, ha csak nem az utcán.
Ortega y Gasset annak idején a tömegek lázadásától féltette a nyugati kultúra civilizációs alapjait. Ma a metropoliszok által kitenyésztett elitektől kell félteni ugyanezt, akik nem ismernek mást, mint a pénzt, az érvényesülést és a vele járó gyökértelen, nomád életformát. A normákba épphogy a kisember kapaszkodik, a becsületre való hivatkozás a vesztesek kiváltsága. Tehát: le a politikusokkal, éljenek a technokraták, a szakértők, akik tudományos alapon vezetik ki majd a bajból a válságban szenvedő franciákat!
Nincs új a nap alatt: már Saint-Simon, az utópikus szocialista is hasonlókat írt a 19. század első felében. És volt egy magyar író, aki azt mondta, hogy a szakértelem bolsevista trükk. Talán a szakértő kormány is egy Szajna-parti befektetői trükk? A választók többsége tudja, hogy a hatalom már rég elköltözött a politikától, és másoknál lakik albérletben. Talán onnan hoz jó hírt agyagtáblákra írva az új elnök.
Érdekes kezdeményezés lesz erkölcsi kódexről törvényt alkotni ott, ahol egy határon felül a piaci szereplők kényükre-kedvükre forgatják ki a törvényeket. És Macron abban az unióban akar leckéztetni keletről érkező kormányfőket, amely nagyrészt az adóparadicsom öntörvénye és a lobbik kényszere szerint működik. Királysága sikerének ennek ellenére jóindulattal drukkolunk, a száz nap türelem neki is jár. De azt is tudjuk: arrafelé annyi­ra kedvelik a királyokat, hogy szeretik felmutatva látni a fejük. A nyaktiló szerepét most az irányadó média és a jogászi különítmények játsszák. A Le Canard en­chainé, a Charlie Hebdo és társaik. Azok képesek kormányválságot előidézni. Csak úgy: érdekből, haszonból, szórakozásból. Mert a rossz hír az igazi hír, az adható jól el. Kerül, amibe kerül.