– Öreg, minek ülteti kend azt a fát? Úgyse eszik már annak a termésiből!
Az öreg megbántódott, s azt mondta:
– Ha a Jóisten megsegít, még én is ehetek belőle, s ha nem, hát jó lesz az unokáimnak.
– Na, szeretném én azt látni! – mondta a király. – Öreg, ha megéri a fája első termését, hozzon nekem is egy kis kóstolót Budára! – s azzal megsarkantyúzta a lovát, s már el is tűnt az öreg szeme elől.
Az öreg csak akkor eszmélt fel, hogy magával Mátyás királlyal váltott szót. Lekapta a süvegét, de akkor már a király messze járt.
Teltek-múltak az esztendők, az öreg csemete- fája szép kis fává terebélyesedett. Aztán elérkezett az is, hogy a kicsi fa meghozza az első termését. Szép, aranysárga, zamatos körték teremtek. Akkor az öregember kiválasztotta a három legszebbet, beletette a süvegébe, s úgy, ahogy ígérte, kóstolót vitt Mátyás királynak Budára. Amikor az öregember odaérkezett a palotához, az ajtónálló nem akarta beereszteni. Az öreg erősködött:
– Maga a felséges királyúr parancsolta, ha megérem a fám első termését, hozzak neki egy kis kóstolót. Hát itt van ez a három szép körte, ezt hoztam a királyúrnak.
Az ajtónálló gondolta magában:
– Hát, ezér’ a király jól megjutalmazza az öreget – azt mondta neki –, na beeresztem, ha annak, amit a király ad, felét nekem adja.
Az ajtó mögött Mátyás király meghallotta az ajtónálló kötözködését, gondolta magában:
– Na, állj csak meg, majd adok én neked felezést!
Az öreg belépett a király elé, tisztelettel levette a süvegét, és azt mondta:
– Uram, elhoztam neked a fám első termését, amint azt magad parancsoltad.
– Jól van, öreg! Köszönöm. – Mátyás király az öregre kacsintott, aztán az ajtó felé bökött, s adott az öregnek három kis pofont. Az öregember megértette, hogy mit akar a király, kifordult az ajtón, az ajtónállónak adott két akkora pofont, hogy az fényes nappal meglátta a csillagos eget. A király aztán behívta az öreget, adott neki egy zacskó aranyat, s azt mondta neki:
– Sokáig éltessen még az Isten, öreg! Itt a pénz, élj belőle boldogan!