Látta Mátyás király, hogy a szolgáló nagy lábos krumplit főzött, éppen kitette hűlni, hogy aztán adjon belőle a malacoknak.
– Gazduram, bocsásson meg, már két napja nem ettem, adjon egy kis krumplit! – kérte szépen Mátyás király.
– Még mit nem képzelsz, te senkiházi, nyomorult? Én azt a malacaimnak főzettem. Hordd el magad, de tüstént, mert rádszabadítom a kutyáimat! – vicsorgott a gazda.
Mátyás kihátrált a házból, s továbbment.
A falun végigjárt. Mindenhol valamivel elutasították. Csak itt-ott vetettek neki egy kis száraz kenyeret. Utoljára egy faluvégi házacskához érkezett. Már sötétedett erősen. A ház gazdája s a felesége egy apró mécses mellett éppen vacsorához ültek.
– Adjatok, adjatok, amit Isten adott!
Két napja nem ettem, szinte éhen halok – kezdte Mátyás király a mondókáját kinn, a kódisálláson. A gazda felállt az asztaltól, s kinyitotta az ajtót:
– Gyere be, te Isten szegénye!
Az asztalon négy sült krumpli volt egy tálon, az volt a vacsora.
– Nyúljon hozzá, jó szívvel adjuk – kínálta a háziasszony. Mátyás király elfogadta a szegényes vacsorát, s köszönte erősen. Ágyat is vetettek neki a kemence oldalánál, hogy melegedjék meg jól az éjszaka. Mátyás kipihente magát, s reggel eltávozott.
Egy napon levelet kapott a szegény ember, hogy menjen Budára, a király elejébe. Ekkor s ekkor jelenjen meg. A szegény ember nem tudott olvasni, hát elvitte a levelet a módos gazdához, hogy silabizálja ki, mi áll az írásban.
– Jó pénzért! – mondta a gazdag ember. – Jó pénzért felolvasom az írást. Vagy ha nincs pénzed, hát napszámért. Megegyeztek, hogy a szegény ember asszonyostul eljön kapálni két napra a gazdának a levél felolvasásáért.
– Ekkor s ekkor jelenj meg a király előtt! Ez áll az írásban.
– Szerelmes Istenem, mit vétettem én, hogy a király elé kell állanom?
– Ha meg nem jelensz, a király a fejedet véteti – toldotta meg az igazságot a gazdag paraszt.
Lesz, ami lesz, el kell menni. Megjelent a szegény ember a megadott órában, s hát azt hitte, hogy a mennyországba cseppent.
A nagy márványpalota ajtajai megnyíltak előtte. Aranyos, ezüstös libériás katonák kísérték nyájasan a király elejébe. A trónteremben ült a király az aranytrónusán. Mikor meglátta a szegény embert, elébe sietett. Asztalhoz vezették, s számtalan, jobbnál jobb étket szolgáltak fel neki.
– Adjatok, adjatok, amit Isten adott!
Két napja nem ettem, szinte éhen halok – kántálta Mátyás király, s azt mondta az uraknak:
– Amikor koldusként jártam a falvakat, a gazdagok nem adtak semmit, kikergettek házaikból. Ez a szegény ember a négy sült krumplijából megvendégelt, szállást adott. Adjatok neki annyi aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbír.
A szegény ember egyszeriben meggazdagodott.
Otthon, a falujában már várta a nagygazda, hogy megtudja, ugyan mit akarhatott a király, attól a szegényjánostól. Amikor a szegény ember hazatért hatlovas hintón, a gazdag szomszéd ráébredt, hogy ki tisztelte meg a házát, hogy magát Mátyás királyt kergette ki az udvaráról. Menten eret kellett vágni rajta, hogy meg ne üsse a guta. Az is nagyon nyomta a begyét, hogy két krumpliért megcsinálhatta volna a szerencséjét. De az még jobban fájt neki, hogy a szegény ember lett a falu első embere. Még írni is megtanult, s a nép őt választotta meg bírónak.
(Kóka Rozália gyűjtése)