A régész az ősök tárgyi hagyatékából olvassa ki a hajdaniak viselt dolgait. A nyelvrégész a nyelvben kutakodik ugyanezért. Különleges kincsesbányák a népdalok, közmondások, szólások, de a magányos szavak is! Jó előre bocsátani, hogy a nyelvrégészet nem a szavak eredetét, ilyen-olyan származását stb. kutatja, hanem a bennük rögzült jelentést, továbbá ennek kapcsolatait.
Ráadásul nemcsak a közvetlen vagy első jelentést, hanem leginkább a mélyebb szellemit vagy legalább az átvitt értelmet. Például a moldvai magyarok nyelvében a részes – évszázadokkal a román fejedelemségek megalapítása előtt! – szabad gazdálkodót jelentett, aki a falu határából reá jutott földdarabot művelte, a szabad területeken állatait legeltette. Földesura nem volt, lakóhelyén sem hűbéri, sem egyházi hatalom nem létezett. Jóval később, talán fél évezred múlva, a román államiság kezdetén, a vajda beiktatásakor kialkudott ún. ajándék összeg kivételével más adóval, legkivált állami adókkal és úrbéri szolgálatokkal nem tartozott.
Részes szavunk tehát több dolog tanúja.
Először annak, hogy a magyar részes gazdák előbb éltek a ma Moldvának nevezett területen – Etelközben –, mint a románok bojárjai és fejedelmei. Pár év óta ennek régészeti bizonyítékai is előkerültek, s ma is örvendeztetik az ásatókat!
Másodszor: ősfoglalók voltak. A magyar főhatalom a 900-as évek végén elvonult fölülük, és ők a saját uraik lettek. Sem állam, sem feudális arisztokrácia nem uralkodott rajtuk.
Harmadszor: életmintájuk hatott a Kárpátokon belüli magyarság köreiben is. Végig, Etelköztől a Szörénységig, a hegység magasabb, „uratlan” részein megjelentek a részesek, és élvezték a szabad életet és gazdálkodást!
Negyedszer: „…a forrófalviak nem örökösen szolgamód élő jobbágyok, hanem sorsukat többé-kevésbé maguk intéző szabadparasztok, úgynevezett »részesek« voltak, nem robotoltak, hanem terményeiknek csak bizonyos részét adták át a bojároknak.” Halász Pétertől tudjuk, hogy a részes szó rezesként került át a románba, majd tért vissza a magyar nyelvbe.
Tehát az őshonos magyarok a századok múlva megjelent román hatalom ellenében is megtartottak ősi jogaikból annyit, amennyit bírtak.
(Egyébként e szavunk gyöke: rész, ennek rokonai: rét, réteg, jelenti valamely testnek összetett vagy válékony részeit, továbbá az elválasztás által nyílt rés, és az apró részekre morzsoló reszel. Innen jellegzetes süteményünk neve: rétes – jegyzi már a Czuczor–Fogarasi.)
*
A szólások közül véve példát a „lőttek neki” kifejezés azt jelenti, hogy az illetőnek „vége, meghalt”. A „lőttek neki” az angol szótárakban „to be washed up”, szó szerint „kimosták, bekenték” jelentésű, tehát semmi lövöldözés.
Nálunk kik lőttek, mikor, miért?
Benedek Elek írja, hogy „a XVIII. század utolján, mielőtt a koporsót a sírba leeresztették, háromszor lőttek bele. Ugyanezt tették hajdan a székelyek is.” A sírba lövés olvasható a Malonyay Dezső szerkesztette, A magyar nép művészete 2. kötetének 277. oldalán is. Kortársunk, Bárdi László ujguriai úti beszámolója szerint a néhai sírba helyezése előtt – főként a hegyvidéki ujgurok – háromszor nyilaznak a kiásott gödörbe. Mongol és kínai régészek számos hun sírban találtak a tetemek alatti rétegben nyílhegyeket. „Lőttek nekik”?
Bárdi és mások magyarázata szerint a sírba lövés azért történt, hogy megakadályozzák a későbbi kísértetjárást, és a gonosz szellemeket elriasszák.
A sírba lövés szokása kimúlt, a szólás megmaradt!
*
Még egy szólás és még egy lelet: „megütötte a bokáját”. Sima Tan és fia, Sima Qian (Kr. e. 145–85?) udvari történetírók Kínában följegyezték, hogy a hunoknál szokásos büntetés volt a bűnös bokájának összetörése. Ez a büntetés nem szerepel Szent István törvényei között, és persze utódai jogkönyveiben sem, a szólás képe mégis máig él! A hunoktól maradt ránk? Kibírt – meglehet! – másfél ezer évet? Kétezret?
Ha nem is ismerjük pontosan, mióta, de annyit legalább illik tudnunk, miért és mit beszélünk.
(folytatjuk)
