Fazakas Ildikó csíkszerdai képzőművész Időrajzok című installációja érzelmes emlékezés. Vásznai ablaksötétítőként állják útját a kitekintésnek. Nincs kilátás, csak miután belső képeinkkel megküzdöttünk. Archiválja a családi veszteségeket. A korán elvesztett családtagokat.
Apja lótuszülésben, tele életenergiával, férfiúi önbizalommal, valahol lentebb zsírpapírra átnyomott fotómásolaton gyerekkori arcképe, melynek felét elmosta az idő, alatta holt húga portréja. Vagy egy másik sötétítőn, azaz vásznon a nagymama, a húg és az édesanya. Aztán összevissza varrt szálak mögül identitás nélkül derengő nőalak. És édesapjának pólyáskori fekvő fotómásolata, akárha ravatalon. Vagy a művész egyik keze, benne gyöngyvirágcsokor, a másikban fej nélküli embertörzs fotója, a fej helyén cérnaférccel szétválasztott szülők képi emléke. Trauma és távolság, családi történetek és nagy, néma fehér mezők, a legközelebbi hozzátartozók és saját idegenségének riasztó magánya. Száraz, aszketikus, nagyon visszafogott eszköztár, semmi póz, semmi pátosz, na és cérnavarratok, melyek kelletlenül bukkannak fel és beletrafálnak ezekbe az átmentett képekbe. Idézném Fazakas Ildikót: „...olyan rajzok, amik nem a hagyományos hordozóra, papírra készültek, és nem hagyományos síkszerű felületre. Vászonra, többnyire ceruzatechnikával rajzolt, kinagyított, másolt, de néhol fénymásolatról átnyomott fotókról van szó (mindkét technika alkalmazva). Installáció jellegű, függönyszerűen feltűzött lepedők rajzolt képi tartalommal. Ezek a rajzok személyes és igen intim jellegűek, lévén családi albumból kiemeltek, számomra nagyon fontos érzelmi tartalmúak.”
És nyilván a visszatérő, már-már rögeszmés gondolatok: „Örökli-e az ember a sorsát, vagy nem? Ismétlődnek-e a tragédiák nemzedékeken keresztül? E képzeletbeli enteriőr, ez a máshollétállapot még meddig tart távol a valós világtól, még mennyi életenergiánkat szívja el, meddig ölel ez a múlt szorosan és kérlelhetetlenül magához. Mikor enged végre jelenünket megélni?”
De nézzük, miként vagyunk minden meghozott döntésünkkel egészen sajátos jellegű következményeknek alávetve. A székelyudvarhelyi Lakatos Gabriella technikai választására gondolok: Ő is családi fotókat dolgoz fel, ezeket a kereskedelemben található csomagolópapírokra írta át. Eszköztára vegyes: kollázs (csomagolópapír) tempera, ceruza, pasztell, s munkájáról szólva elárulja: „Nagy élvezettel rúgtam fel minden szabályt, még a sajátjaimat is, igazán felszabadító érzés volt. Nem igyekeztem, hogy szépek legyenek. Vagy a dekor-csomagoló látványából indultam ki, vagy álmot, hirtelen átsuhanó gondolatot rögzítettem az első, eszemügyébe kerülő képi elemmel. A fiú, aki sokat ígér című képen a fiam, akinek rettenetes nagy esze és lelke van, a Menyasszony és vőlegény harci díszbent a papír ihlette, adódott a két fej. Anyám meghalt néhány éve. Soha nem elég korai számvetést készíteni.” Beszédes címekkel folytatom: Piros és zöld kislány, Lányok, akik majdnem egy napon születtek, Kislányok egyformában, Anya és lánya főzésre hangolva, Menyasszony, Anyám Éj királynője jelmezben, A szentpáli tavak emléke és Ahol a föld összeér az éggel – családi történetek. Könnyedén játszva vonalazza körül, firkálja össze alanyait, nem kíméletes, de annál érzékenyebb, sőt, helyenként egészen rafinált megoldásokra lel a csomagolópapír kihasználásában. A rég maga mögött hagyott mesterségbeli kérkedés csak töredékeiben lapul meg, csemegézni lehet ezeken a gyermetegnek tűnő „elrajzolásokon”. Nagyfokú őszinteség vegyül nagyfokú kiábrándultsággal, de mégis emberközelien, egy belső, rezignált öntudat kopogja ki magából a szeánsz asztaltársaságának – amely ez esetben mi magunk volnánk – üzeneteit egy máshollét kóborlásairól, visszafogott, már-már megkopott életérzéseit a kívülrekedtség romos, gyommal benőtt tájairól. Játszadozik is magával és velünk. Tudósít, hogy merre tartunk, viccel is, ha kedve tartja, miközben az abszolút szabad játék szellemében alkotja, rajzolja, festi, ragasztja műtárgyait.
És ebben a „minden lehetséges” időszakban a két, eltűnő idő után forduló kolléganőjétől eltérő utat választva, a csíkszeredai Siklódy Ferenc egy időtlen „most” tapasztalatába beleoldódva, cselekvésre szántan, a művészet anyagi igazságát is szemmel tartva, a közös tapasztalat felé irányítja szándékát. Kész bármit felhasználni, laminált lemezre, bútorhátlapra fest úgy, hogy rongyba burkolt seprűt használ ecset gyanánt, festékanyagként nagy és gyors gesztusokkal hordja fel rájuk a közönséges szurkot. A Falunapok sámánkezén Krisztus stigmája tátong, a Szabad hely az egymást váltó nemzedékek szinte üres-fehér helyét idézi meg, a Nemes ember csapzott, önmarcangoló feje fölött a Haller-címer fogai jelzik kilétét, az Állattetem az útszéli, elgázolt állatáldozatokról indít el asszociációkat. De hagyományos festékkel is készülnek Siklódy-festmények, a fekete-szürke-fehér Régi tv című alkotásán a sötét képernyő amolyan szögletes fekete lyukként uralja környezetét, egy másik kép meg a másnapos ébredés fénycsodáját tolmácsolja széles gesztusokkal, szinte misztikus elfogultsággal.
A három kiállító művészben talán mégis van valami, ami közös: tűnt idők fájdalom-élményeiből merítő őszinte vitalitásigényük, másságkereső spontaneitásuk mindannyiunkat megérint.
BOB JÓZSEF
A kiállítás megtekinthető július 28-ig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig.
