Hadd említsük meg – no nem felmentésként, csak tényállásként – a hivatalnokok rendkívüli labilitását: a politikai támogatottságért elveket, szakmai érdekeket, sőt, hatásköröket is átengednek olyan civil szerveződéseknek, amelyeknek igazából nem feladatuk, jogkörük a szakmai-közigazgatási döntések direkt befolyásolása. Talán érdemes még egy gondolatig elidőzni eme – gyakorta külföldön bejegyzett vagy külföldről pénzelt – civil szervezetek támogatóinak távlati terveinél, amelyeket természetesen nem nyilvánítanak ki, legföljebb annyit közölnek, hogy céljuk kies hazánk értékeinek megóvása. A legjobb kérdés az lenne, hogy miért? Minden rendben lenne az Ők hazájukban a természetvédelem terén? Talán, ha úgy lenne, nem hazánkban élne Európa ragadozó állományának egyharmada, hanem náluk. Talán nem onnan jönne a sok környezetkárosító vegyszer hozzánk, hanem ennek fordított iránya lenne. Talán nem a közép-európai és más fejlődő államoktól kellene megvásárolniuk a szén-dioxid-kvótát, hanem még értékesíteni is tudnák a magukét… Következésképpen: jobb esetben lelkiismereti gondjaik hajtják őket eme, általuk közhasznú tevékenységnek minősített gondoskodásra; de más (többek által hangoztatott) forgatókönyv szerint ez a gondoskodás hirtelen alábbhagyna, miután az eddig működő vadgazdálkodást – az ország iparához, mezőgazdaságához hasonlóan – saját érdekszférájukhoz csatolnák.
De maradjunk a jelen helyzetnél, anélkül, hogy részleteiben ismertetnénk Pașca Palmer volt környezetvédelmi miniszter asszony ténykedését, az említett szervezetekkel való kapcsolatát és a tulajdonképpeni törvényszegést, hivatali mulasztást, melynek során a törvény által meghatározott megelőző beavatkozási intézkedést visszavonta, megsértve ezzel az állampolgárok alkotmányos jogát a biztonságos életre. Értékelésem szerint az egész hajcihő felelősségre vonással végződött volna, ha nem angolszász ajkú NATO-tábornok feleségeként, önkéntesből került volna a szakértői kormányhoz, ahonnan elegánsan az ENSZ-székházba röpítették, persze itt hagyva sosem látott medvéit falvaink környékén…
A jelenlegi, immár politikai alapon kinevezett tárcavezető tervezett rendeletét – amely a szükséges közmeghallgatási időszak lejárta után érvénybe lép – figyelmesen elolvasva megérthetjük, hogy az a 140 medve, amely a törvény alól kivételezett eljárás hatályába kerül, nem mind kilövésre szánt példány. Ugyanis a rendelet első paragrafusának második bekezdése szerint mind a kilövés, mind a befogás beavatkozásnak minősül, azaz a befogás is csökkenti a további intézkedések számát.
Továbbá: a második paragrafus második bekezdése szerint ezek a beavatkozási lehetőségek nem kiosztott jogok, hanem megmaradnak a minisztérium rendelkezési tartományában. Az intézkedések tényszerűen majd úgy történnek, hogy az alárendelt intézmények, a környezetvédelmi őrség szakembereiből alkotott bizottság emberei döntenek – a meglévő információk és kárfelvételi jegyzőkönyvek alapján – külön-külön minden esetben, minden egyedről és a beavatkozás mikéntjéről. Azaz arról, hogy meg kell lőni, vagy be kell fogni az illető állatot. Érdemes megjegyezni a miniszter asszony nyilatkozatából azt a kijelentést, hogy belterületen számítanak a csendőrség állományára. Hát persze, mert belterületen a vadászat csak speciális esetben lehetséges, olyan feltételek mellett, hogy közbeszerzés útján, szerződött félként, különleges rendőrségi engedéllyel és helyszíni biztosítással lehet kilövést végrehajtani. Ugye, emlékszünk még a nagyszebeni rendőrparancsnok esetére, amikor a törvény és az emberek biztonságának őréből törvényszegőt és vádlottat faragtak?
Mára a közfelfogás – a sajtó elhamarkodott beharangozója után – úgy véli, hogy felszabadult a medvevadászat, és igazából ezzel a vadgazdálkodók kertjébe esett a döglött macska, épp úgy, ahogyan elvárták azok, akiket szorított a helyzet a minisztériumban, és azok, akik a vadászat megrögzött ellenségei, így máris trófeavadászatot és természetpusztítást kiáltanak. Pedig a rendelet hármas paragrafusának négyes és ötös bekezdése kimondja, hogy a vadállatok elejtését az egyesület alkalmazottja köteles végrehajtani, az állat bőre, koponyája, húsa pedig a vadgazdálkodó nyilvántartott és elidegeníthetetlen tulajdonában, leltárában kell hogy maradjon...
Hiába kerestem ezekben az intézkedésekben rációt, sehol nem leltem fel. Egyrészt, mert a közgazdaságtan – miközben matematikai eszközökkel igyekszik megérteni és előre jelezni a szűkös erőforrások között döntéseket hozó emberek viselkedését és a belőlük összeálló gazdaság működését – számos ponton szembetalálkozik a szolidaritás kérdésével. Ugye, egy logikátlan döntéssel, mellyel az egységként működő teljes vadállományból a ragadozókat más vagyonkezelőhöz juttatták, megfosztották a vadászatra jogosultat egy jelentős bevételtől. Nincsenek észérvek, csak politikaiak mindehhez, hiszen a ragadozók fennmaradása egy évszázada, de talán a lőporos fegyverek elterjedése óta a vadászok érdeme, ugyanis nekik volt a vadak léte, szaporodása fontos. Mitől tehát ez a zsigeri ellenségeskedés a vadászokkal? Hol van a szolidaritás velük, ha együtt, egy úton indulva csak egyfelől, a felelősség felől, az anyagi áldozat felől tartjuk őket érdemesnek a történetben szerepelni?
Itt el kell mondani, hogy nagy tévedés volt kijelenteni az elöljárók részéről, hogy 10–12 vagy 40 olyan medve kilövésével, amelyek a települések környékén, azokba behatolva zavarnak, megoldottuk problémánkat. Nem ilyen egyszerű a kérdés, ennek a rendezéséhez a faj aktív védelme, integrált állományszabályozása szükséges. Mégpedig sürgősen! Nem tudhat mindent egy ember, de tíz sem, száz sem. Szakemberek hosszú időn keresztül tartó megfigyelései és tapasztalatai mondják meg, mikor fordul meg a helyzet és miként. Ezt a kérdést felvetni, kifejteni is csak velük való konzultációval lehet, ami nem történt meg, csak felületesen. További kérdések is felmerülnek: hogyan gondolják az illetékesek, hogy egy civil sportegyesületet kényszerrel vehetnek rá egy államigazgatási feladatra, mégpedig olyan kiváltó okok kapcsán, amelyekhez semmi nem fűzi? A közérdek? Igen, van ilyen, a közérdek kívánná meg, hogy ne hozzon a hatalom vadászatellenes intézkedéseket, hogy a vadászegyesületek felelősségét és érdekét előbbre helyezze a vadvilág menedzsmentjének  kivitelezésében,  mint a tiszavirág-életű kutatások kétes értékű eredményeit. És hogy van az, hogy a vadászok értéket védenek, az ők értékeit, anyagi javait pedig megdézsmálja a hatalom?
Összegzésként elmondhatjuk: a vadgazdák joggal várhatják el beavatkozási költségeik, munkájuk, veszélyeztetettségük és óriási felelősségük számszerűsítését ezen állami feladatok teljesítése során, amelyek megtérítése értelemszerűen az államkasszából kell hogy történjen. A minisztérium döntéseinek eredményeként fellépő költségeknek a minisztériumot kell terhelniük!
Benedek Barna
okleveles vadgazda-mérnök