De mért fogytak el és hová lettek azok az anyák, akik szülték őket? Mert azután is születtek még emberek, hercegek, grófok, nemesek, tudósok és írók – sőt, már a parasztasszonyok is szülhettek volna nagy embereket, de az érkező succrescentia oly csodálatos kicsi volt a forradalom előttihez képest! Mily természetellenes pro­cesszus, hogy mikor a legjobban elszaporodnak az óriások, egyszersmind meg is szűnnek!
Csak vegyük például az írói világot – az új emberek voltaképpen nem is mondhatók folytatásnak. Végigtekintve az írók gyűlhelyein, sehol se bukkan fel nagyobb röptű tehetség. Úgy tűnik fel az irodalmi generáció, mint egy folyton vékonyodó oszlopsor, de közvetlen a nagy oszlopok után egy-két fokozatosan kisebbedő oszlop hiányzik. A dimenziókban olyan nagy az esés, hogy úgy tűnik fel, mintha egy generáció, amely az esésre előkészítsen, kimaradt volna.
Melegségéből, bensőségéből is veszített az írói élet. Nincsenek már Pilvax-asztalok, tíz jó barát együtt. Nincsen már Vörösmarty, az írók atyja, aki maga köré gyűjtené őket és emelné pályájukon. A szent berkeken zúzmara ül. A kritikus már nem nevel, csak irt. A tehetségek vagy elcsenevészednek, vagy visszariasztatnak, s akkor az a megnyugvás, hogy nem voltak tehetségek. Sokakat a lapcsinálás öl meg, másokat a lábra kapott bohémizmus, egy otromba divat, mely szinte dogmává emeli, hogy az író könnyelmű, rendetlen életű fráter legyen, aki ezzel különbözik mint nagy szellem a közönséges életű filisztertől.
Még nagyobb változást idézett elő a lapok elszaporodása, minélfogva le kellett tenni arról a hagyományos szokásról, hogy a lapokat kizárólag írók csinálják. Az elszaporodáson kívül a közönség fokozódó igényei is kizárták, hogy azok more patrio szerkesztessenek. A szerkesztőség hovatovább büró lett, ahol rendszeres, pontos, megbízható munkásokra volt szükség, s így keletkezett az írók mellett egy külön osztály, az írni tudó mesteremberek, akik írnak ihlet nélkül, komponálás nélkül, írnak a nap minden órájában, amikor kell, írnak mindenről, írnak olyat, amit nem is éreznek, és olyat, amit mások gondoltak ki.
Ez eleinte szokatlan volt, és minthogy az írók többre tartották magukat az újságíróknál, szükségképpen megkülönböztetésekre vezetett. Apró kotériákra szakadtak szét a tollforgatók.
A lapok kötelékében nem levő írók mint valami felsőbb lények bújtak össze külön-külön kis csoportokban valamely kávéházi asztalnál vagy kis kocsmában. A lapoknál dolgozó írók ellenben, már rendesen megmérgezve a politika által, pártállásuk szerint barátkoztak. Valamely közös gyűlhely nemigen volt, és ilyet soha többé nem is sikerült összehozni. Ennek oka főleg abban kereshető, mert az irodalom nagyjai nem törődtek többé az irodalom kis embereivel. Arany János majdnem láthatatlanul élt az Akadémia hideg falai közt, mint a dalai láma. Báró Eötvös József nagy úr, aki desinit in piscem – politikusban végződik, s nem tartja magát az írófamíliához. Jókai Mór csak a lapjai révén tart némi kapcsot az írókkal. Báró Kemény Zsigmond pedig mindinkább távolodott a szépliteratúrától. A fiatal és növekvő írókkal senki se törődött, pedig a vajda szükségét még az oláh-cigányok is érzik.
Idegen elemek közé csak egyetlenegyszer kezdtek fesztelenül bevegyülni az írók, amikor a Nemzeti Kört látogatták, amely a hajdani Pilvax kávéházzal jóformán átellenben, az Úri és Zsibárus utca szögletén 1851-ben új életre ébredt. Teleki László hozta újra divatba, aki mindennapos volt a kényelmesen berendezett termekben. A jobb nevű írók leginkább ide jártak. Hiszen a kör mindkét igazgatója, báró Kemény Zsigmond és Jókai író volt, de persze az utóbbi ide sem járt. Az akkori publicisták közt még nem képezett válaszfalat, hogy az egyik Deákhoz, a másik Telekihez szított jobban. Az 1861-es országgyűlés alatt még közös klubban tanácskoztak, a Gizella téri kioszkban, de mind a két árnyalat már akkor is szívesebben időzött a Nemzeti Körben, hol egyszersmind ízletes konyha állott rendelkezésükre.
A kör egyébiránt csak egypár évig virágzott ebben az alakjában. A provizórium vége felé feloszlott, és a Deák-párt foglalta el ideiglenesen a pompás első emeleti termeket és a megmaradt bútorokat. A Nemzeti Kör „pogányok” kezére kerülvén, az írók is visszaszállingóztak saját külön barlangjaikba, az Arany Ökörbe, a Kis Pipa étkezőasztalaihoz és az örök fészekbe, a Kammonba, ahol több nemzedék fordult meg sorra – egyszerre is.
Innen kezdődik a pályafutás és itten végződik. Öreg, züllött írók isszák itt a kapucínert, és az ország minden részéből felgyülemlett, foglalkozást nem talált vagy nem tűrő, többnyire excentrikus alakok, akik érzik, hogy valami mozog bennök (némelyikben talán giliszta). A nagy meghasonlottak és a nagy reménykedők. Ide járt a megférhetetlen Vajda János, bozontos fejét szügybe vágva, mint a kivert bika. Ő egész életében a kezdő írókkal tartott, és villámokat használt a társalgásban, nem szavakat. Mennyi ambíció lobogott és égett el e füstös, májszínűre festett helyiségekben. Itt lógázta lábát Berecz Károly, a leglustább ember Közép-Európában. Itt ugrált a kéneső elevenségű Shakespeare Jóska (Székely József), akinek világverő tervei örökké tervek maradtak. Itt bukkan föl először egy hórihorgas oláhos alak, Balázs Sándor, mindenki idegenül tekint reá, pedig egy év múlva ő lesz itt a legotthonosabb törzsvendég, s magyar Dickensnek fogják nevezni, akik a titulusok osztogatásában nem fösvények. Esténkint itt tartlizik Szegfi Mór, akiről azt hiszik, hogy ő van hivatva a magyar paraszt megrajzolására. Oh, szegény Szegfy, bizony könnyebben el lehetne hinni rólad, hogy feltalálod az örök mozgonyt!
A Kammon az anya-köpű. Ha nagyon megtelik, rajokat bocsát ki. Innen szakad ki egy napon a Kávéforrás-csoport. Toldy Pista, Berczik, Ágai, Rákosi, Balogh Tihamér. Innen verődik össze az „írói kör”, mely az Arany Sas melletti Ilkey-ház első emeletén, majd a Nemzeti Színház bérházában helyezkedik el a jó Szigligeti elnöklete alatt. De ha ki-kiválnak egyes kisebb-nagyobb csoportok, s hátat fordítanak a füstös ősfészeknek, vannak annak provinciái is, ahonnét viszont ő szívja fel az új erőket. A Fillinger kávéház kezdő íróiból, a Korona kávéházban tanyázó és mindent leszóló zsenikből és a folyton fejlődő lapok munkatársaiból nyer folyton-folyvást új tagokat.
A Kammon tehát megdönthetetlenül fő gyűlhelye az íróknak. A nagy, kerek fehér márványasztal körül szinte állandóan ül egypár író reggel, délelőtt, délután, be messze az éjfél utánig. Jönnek, mennek, disputálnak, álmodoznak és panaszkodnak. Mennyi jó szándék születik itt, mely sohse válhat tetté. Egy-egy szerkesztő, ha bevetődik, és novellát vagy verset kér egyikétől-másikától, úgy véli az illető, mintha a dicsőség kapui nyílnának édes bizsergést okozó csikorgással. Egy irodalmi börze ez a nagy asztal, de néha esténként kettő is tele van. A kiadó itt keres vállalatához szerkesztőt, a szerkesztő munkatársakat. Ide gyűlnek össze a facér újságírók is. Vidéki polgármester újságot akar alapítani a városában, innen visz szerkesztőt. A színházi direktor le akar egy darabot fordíttatni, itt keres fordítót. Valami nagyúr, aki olyan hivatalhoz jutott, ahol beszédeket kell tartania, titkárt keres, azt is találhatni itt.
Érdekes kompánia, akárki akármit mond. Vadnay Károly a szarkazmusával, Komócsy a zamatos kiszólásaival. A dadogó Balázs Frigyes sületlen megjegyzéseivel. Bródy Zsigmond, a nagy kombináló a Naplónál dolgozik, de Jókaiékhoz szít. Ugyancsak itt van sülve-főve P. Szathmáry Károly, valóságos oligarcha a fiatal írók közt, akinek latifundiumai – illetve már kötetei vannak. Mert az itt a ranghatározó. Ide járt az első hazai takarékpénztárnak az írókkal tartó „szkupscsinája”, Madass Károly, Kléh István, Halász Géza doktor; Pákh Albert és Pálffy Albert képezte köztük és az írók közt a hidat, lévén mind a ketten takarékpénztári részvények tulajdonosai. Halász Géza doktor, aki néha töltött káposztás ebédekre hívja meg az írókat, azt állítja, hogy ez a világ legelőkelőbb társasága, aminőt fejedelmek se élvezhetnek. A Kammon bérlője azonban nincs annyira meghatva. Ő gyönge közönségnek tartja, mert fél napig ott könyökölnek egy pikoló mellett.
A Kammonban bálványozták Jókait, anélkül, hogy ő ott valaha megjelent volna. Egyetlen klikkhez sem tartozott. Nem törődött Szigligetin kívül egyetlen kartársával sem: inkább a politikusokhoz vonzódott: ezek holta napjáig imponáltak neki, ami végre is magyar vonás. Hogy író ismerőseit teljesen el nem feledte, annak csak helyrajzi oka van. Az irodalom mindössze két-három holdnyi területen fért el. A magyar Athén az egyetemi templom galambos kerítésétől a ferenciek templomáig terjedt. Itt vannak a nyomdák, szerkesztőségek, könyvkereskedések, itt készülnek a lapok és a könyvek a gépek zúgása közt, itt laknak a kiadók és az írók. Mint Párizsban a Quartier Latinban a diákok, a Jeruzsálem utcában a rendőrök, itt a nap minden órájában, akár zegernye esik, akár nap süt, egyre rajzanak az írók. Itt jön nagy paksamétával a hóna alatt Toldy Ferenc, megáll beszélgetni a templom bejáratánál Zichy Antallal. Most ugrik le egy bérkocsiról báró Eötvös József, s fölmegy tétova lépteivel nyilván Kemény Zsigmondhoz. A Kúria épülete felől ellenben Salamon Ferenc jő egy közös esernyő alatt a beteges Pákh Alberttel karonfogva; talán éppen arról a színdarabról beszélgetnek, amelyet közösen írnak, és amely sohasem fog az első jelenetnél tovább fejlődni, minthogy a szereplő személyek – a lusta Salamon szerint – olyan jóízűen beszélgetnek, hogy lehetetlen őket elválasztani.

 (folytatjuk)