A kurultajra érkezett magyar törzsi vezetők jurtái Szaga határában
Ázsiában, a mai Kazakisztán fővárosától, Asztanától ezer kilométerre délnyugatra, a Torgaj-kapunál él egy magyar törzs. Szállásterülete Erdélynél nagyobb, lélekszáma háromezer körüli, nyelve kazak, viselete a pusztai népekre jellemző.
Ezen a szállásterületen — a Szarikopa-tó vidékén, a Szári özön (Sárga özön) és az Ájtuár (Holdtükör) folyók partján, Kosztanaj megye Torgaj járásában — fellelhető sírjaikon időtlen idők óta feltüntették és feltüntetik, hogy az oda eltemetett ember a magyar törzshöz tartozott. Felírják ezt cirill betűkkel, felírták régebb arab nyelven, és felróhatták még régebben más jelekkel. Lehetséges, hogy ha Kőrösi Csoma Sándor az északabbra tervezett útvonalát követi, még ezeket a régebbi jeleket is olvashatta volna.
A magyar temetők sírkövei mellett a középkori krónikákban, az itt élők legendáiban és a sezseréknek nevezett nemzetségi, törzsi leszármazási táblázatokban egyaránt megtaláljuk létezésük végtelenbe vesző nyomait, bizonyítékait.
Az argün törzsszövetségben, más törzsekkel együtt élő magyar törzs férfijai számon tartják elődeiket, hiszen régi mondásuk szerint ,,aki nem ismeri hét férfi felmenőjét, az tudatlan". Mirzsakip Dulatov (1885—1935), a kazak Petőfinek nevezett költő, író, drámaíró és matematikus olyannyira ,,nem volt tudatlan", hogy újságírói álnévként is a Magyar nevet használta, mert ebből a magyar törzsből származott. Szavai mellett súlya volt az ólommal kivert botjának is, amellyel a fegyverviselést tiltó cári időkben járt, ugyanúgy, mint a magyarországi pásztorok, amikor a bécsi hatalom tiltotta a fokost. Dulatov ,,sétabotját" magyar botnak nevezik. A torgaji múzeumban gazdag gyűjtemény található ,,Magyar"-ról. A múzeum tudományos munkatársának neve Сарсекей Гулбану (Szárszékely Gulbánu)…
A torgaji magyarokról az újabb kori időkben Tóth Tibor antropológus hozott hírt 1965-ben, amikor Szejitbek Nurhanov kazak nyelvésszel együtt járt a szállásterületükön. Akkori beszámolóját bizonyára politikai és tudománypolitikai okok miatt nem közölhette, és a további kutatás lehetőségétől is megfosztották.
2002-ben Benkő Mihály Kelet-kutató járt a Torgaj vidékén. Néhány nap alatt legendákat, meséket gyűjtött és fényképfelvételeket készített. Útitársával, Babakumar Khinayat muzeológussal együtt később kiadott könyvükben közölték a Torgaj megyei magyar törzs sezseréjét.
Alaposabb tudományos előkészítés után, 2006. szeptember 8-án indult az első expedíció Almatiból Bíró András Zsolt antropológus humánbiológus vezetésével. Az expedíciónak sikerült eljutnia minden olyan településre, ahol a kutatók tudomása szerint magyarok éltek. Az expedíció tagjait minden képzeletet felülmúló szeretettel fogadták, ,,úgy, mint a messzi távolból hazaérkező rokont".
Bíró András Zsolt átfogó antropológiai vizsgálatokat végzett, és további genetikai vizsgálatok lefolytatásához DNS-mintákat vett. Később ezeket a mintákat, az apai ágon öröklődő Y-kromoszóma jellegzetességeit vizsgálva, 39 népcsoport genetikai mintáival hasonlították össze. Az összehasonlítás során kiderült, hogy a 39 népcsoport közül a torgaji magyarokéhoz a Kárpát-medencei magyar minta áll a legközelebb! Közelebb, mint azoknak a népeknek a genetikai mintája, amelyekkel a torgaji magyarok évszázadok óta együtt, törzsszövetségben élnek, vagy akiknek a nyelvét ma beszélik.
A genetikai vizsgálatok tehát mai tudományos eszközökkel igazolták azokat a kapcsolatokat, amelyeket a torgaji és a Kárpát-medencei magyarok egyaránt megőriztek legendáikban, mondáikban és meséikben. Ezekről a rokoni, testvéri kapcsolatokról ma még nem tanítanak sem a Kárpát-medencei magyar iskolákban, sem a Torgaj-kapu vidékén létező tanintézetekben.
A Bíró András Zsolt vezette expedíció idején a helyi magyar törzsi vezetőkkel folytatott beszélgetések nyomán elindult az egykor rendszeresen működő Nagy Törzsi Találkozó — kurultaj — megszervezése. Ezt a Nagy Törzsi Találkozót, híven a keleti hagyományainkban, illetve a mindennapi pusztai életben létező 7-es számhoz, a helybeliek 2007. július 7-re, az évezred hetedik éve hetedik hónapja hetedik napjára időzítették.
A találkozóra érkező Kárpát-medencei magyarokat 2007 júliusában igazi testvéri szeretettel fogadták már a szállásterületen kívül is. Nem csak a helyi, de a kétmillió-hétszáztizenhétezer négyzetkilométernyi Kazakisztán (összehasonlításképpen: Csonka-Magyarország 93 000 négyzetkilométer) országos televíziói és lapjai is tudósítottak a kurultaj szervezéséről. Ennek eredményeként, amikor Arkalik városának piacán a járókelők felismerték a Kárpát-medencei magyar küldöttség tagjait, azonnal értesítették a magyar törzsből származó, zöldséget árusító nénit, hogy megérkeztek a testvérei.
A város utcáján a gépkocsivezető megállította a küldöttség tagjait szállító autóbuszt akkor, amikor a járdán meglátta a magyar törzsből származó korábbi munkatársát, és hívta őt: lásd, itt vannak a testvéreid.
Míg a főváros, Asztana repülőterén igen nehézkesen, rengeteg bürokratikus akadály leküzdésével lehetett csak mobiltelefon-kártyát vásárolni, addig az arkaliki postai alkalmazott — megtudva kilétünket — minden akadály nélkül, készségesen segített, mert testvérek vagyunk.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc híre akkoriban eljutott ide. Ötven évvel ezelőtt a torgaji magyarok is megtorlástól tartottak…
A magyar törzs szállásterületének határán a helybeli elöljárók ősi rend szerint kumisszal fogadták és jurtába invitálták, terített ,,asztalhoz" ültették nyugatról érkező testvéreiket.
Az ,,asztal" természetesen a pusztában szokásos módon a jurta földjére terített szőnyegeket, illetve az azokon elhelyezett jellegzetes ételeket jelenti. Esetenként, egyes házaknál (jurtában) valóban van deszkából készült, 25—30 centiméter magas asztal, amely mellé szintén a földre terített szőnyegekre ülnek. Torgaj polgármesteri hivatalában vagy Szaga iskolájának tornatermében viszont a nagyobb létszámú együtt étkezéseknél az Európában is használatos asztalok mellé, székekre ültek a résztvevők.
Étkezésnél fő eledel a juh- vagy birkahús. A pusztai ember hitvilágában kialakult rend szerint, rövid ima után, átlagos európai ember számára elképzelhetetlen szakértelemmel vágják le a juhot. Vérét egy kis gödörbe engedik, visszaadják a földnek. Alig húsz perc alatt végeznek a nyúzással, feldarabolással. A faggyas, főtt húst nagy, kerek tálcákra helyezett, szintén főtt, laskaszerű tésztára rakva teszik az ,,asztalra". A háziak vagy a vendéglátók valamely rangosabbika kezébe veszi, és éles késsel apróbbra vágja e húsdarabokat. Az így felaprított húst az étkezés során kézzel a főtt tésztadarabokhoz vagy a máj- és vesedarabokhoz fogva fogyasztják. Ezért ezt az ételt ötujjasnak is nevezik. Étkezés során tejjel hígított, forró fekete teát szolgálnak fel.
Keleti szokás szerint a legrangosabb vendég elé helyezik a főtt juhfejet, amit meg kell nyúzni, kivenni belőle az agyat és a szemet. Ez utóbbinak az elfogyasztása a rangos vendég kiváltsága, visszautasítása pedig akár sértés is lehet. A vendéglátók számára megtiszteltetés, ha a vendég, megőrzés céljából, emlékül kéri a juh koponyáját.
Étkezés előtt és után még a kietlen pusztában is ott van egy vízzel telt alkalmas edény és egy törülköző a kézmosáshoz.
Európai számára előkelőnek nem mondható, de gondosan tisztán tartott házaik ajtaját szeretettel nyitják meg a vendég, a testvér előtt. Az ágy, ugyanúgy, mint az asztal, ritka bútordarab, de a ház földjére, a padlóra terített nemezlapokon, szőnyegeken tiszta az ágynemű, gondosan előkészített fekhelyen lehet pihenni. A reggeli mosakodásnál nem árt tekintettel lenni arra, hogy helyenként a vizet távolról szállítják, így néhány liter akár egy családnak is elég kell hogy legyen. Viszont az európaiakhoz képest kristálytiszta folyók minden cseppjében benne van a puszta végtelensége, amelyhez csak a pusztai ember szeretetének határtalansága hasonlítható.
A szállásterület nyári forróságát ősz után a zord tél követi, amely nem fukarkodik hideggel és hóval. Gyakran előfordul, hogy a házakat betemeti a hó, és a hideg eléri a 30—40 fokot, megpróbálva embert és állatot egyaránt.
A kurultajra a szállásterület minden településéről, távoli tanyáiról és Kazakisztán városaiból is eljöttek a magyarok. Sokan teherautókra pakolták jurtáikat, juhaikat, szőnyegeiket, kondérjaikat és az elmaradhatatlan szamovárokat, amelyeket aztán a nagy tanácskozás helyszínére, Szaga határába hoztak. Ott felállították a jurtákat, díszes szőnyegeikkel ékesítették azokat, és szeretettel invitálták terített asztalukhoz a messziről érkezett rokonokat.
A Nagy Törzsi Találkozó a legmegfelelőbb alkalom a férfias megméretkezésre, az elkövetkező esztendő erőviszonyainak meghatározására. Így az ügyességi próbák, a lóverseny és birkózás elmaradhatatlan. Ez utóbbit a törzs legidősebb asszonyai is az utolsó mérkőzésig végignézték.
Bemutatták lakodalmi szokásaikat, a menyasszony ,,kikérését", amely — a tréfás elemeket sem mellőzve — emlékeztet a székely szokásokra. A gyapjúfeldolgozás, nemezlapkészítés női foglalatosság, és aki valaha látta a Kis-Homoród felső folyásán működő, vízi erővel hajtott ványolókat, el tudja képzelni, mit jelent mindazt elvégezni kézzel, csupán egy-egy hosszú bot segítségével. A szállásterületen készült kumisz eljut a főváros piacaira is.
A magyar törzs muzulmán valláson van, de tudatában őrzi a régebbi, ettől eltérő istenhit nyomait. A Nagy Törzsi Találkozó napján, 2007. hetedik hónap hetedikén ennek jegyében szenteltek mecsetet Szagában, amelynek a Magyar Babba nevet adták. Elmondásuk szerint ez a magyarok őse, ősapja, ősanyja megnevezése. Kétségtelen a rokonság a székelyek (csíksomlyói) Babba Máriájával és mindazzal, amit P. Daczó Árpád OFM (Lukács atya) Csíksomlyó titka című könyvében leír.
A Nagy Törzsi Találkozón részt vevő Kárpát-medencei magyarok és a torgaji magyar törzs képviselői Háromszor hármas testvéri szerződést kötöttek a kapcsolatok ápolására.
A szerződés szellemében 2008. augusztus 9—10-én a Magyarok VII. Világkongresszusának társrendezvényeként a Kunszentmiklós melletti Bösztörpusztán rendezik a következő kurultajt, amelyen a torgaji magyar törzs képviselői is részt vesznek.
A hazafelé tartó Kárpát-medencei magyar küldöttség búcsúztatására szervezett rendezvényen, 2007. július 10-én az arkaliki városi színházban megjelent egy helybeli asszony, Fazülova Bahützsan, aki magával hozta és a Magyarok Világszövetségének ajándékozta édesanyja fényképét. Ő és két testvére félárván nőtt fel. Édesanyjuk sokat mesélt nekik a magyarokról, akik magasak és erősek, és valahova messze napnyugatra mentek. Amikor mesélt, mindig sírt, és különösen szép mintákat hímezett ingekre és terítőkre...
Fazülova Bahützsan később levélben írt arról, amit a Kárpát-medencei magyarokkal való találkozáskor megélt.
Asszalajmalalejkum,
Üdvözletem Önökhöz, kedves rokonok!
Az összes magyar rokonnak, családjaiknak, minden magyarnak tiszta szívből küldöm üdvözletemet. Mindenkinek kívánok jólétet, minden jót.
Oroszul írok, hogy könnyebben lefordíthassák, de ha módjukban áll kazak nyelven olvasni, örömmel írnék anyanyelvemen.
Az élet már régen megtanított engem arra, hogy ne higgyek el mindent, ami körülöttem végbemegy. Ezért, amikor elmentem a színházba (Arkalik, 2007. július 10. — A. I.), hogy Önökkel találkozzam, ezt közömbös lelkülettel tettem.
Amikor a gyermekek már bementek a színház előcsarnokába, Önöket még nem láttam. Az Önök lelke lelkemhez simult, én pedig sírva fakadtam. Patakzottak könnyeim. Elerőtlenedtem. Mostanáig is érthetetlen számomra, mi történt velem akkor. Mintha kettéváltam volna. Lelkem Önökhöz szakadt ölelésre. Türelmetlenül, de tehetetlenül tűnődve álltam az emberek között. Nem foghatom föl, hogyan, milyen nemzedék által, de pontosan éreztem azt, hogy Önök valóban rokonaim. Közép-Ázsiához köt mindenki, akit ismerek. Kik azok, akiknek még utóda vagyok? Kiknek a vére folyik még ereimben? Én ugyan kazak nő vagyok, de mintha muzulmán és egyben keresztény is volnék lelkileg. Érthetetlen számomra ez a lelki kettőzöttség. Önöknek is különös lehet ez. (…)
Mindenkit ölel a viszontlátásig
Fazülova Bahützsan
Kazakisztán, Arkalik, 2008. január 31-én
(Fülöp Sándor tanár fordítása, Kolozsvár)
András Imre
