Hát igen, az idők múlását (a Nagy Időét is!) főleg barátaink, ismerőseink, családtagjaink számban ugyancsak megszaporodott számú születésnapjaiban érzékeljük leginkább.
Czegő Zoltán barátom és kenyerestársam betöltötte hetvenedik életévét, s az elszaporodott esztendők bugyraiban immáron számba vehet bő tucatnyi könyvet: verses gyűjteményeket, publicisztikát, tanulmányokat, regényeket...
Bolyongó és szinte hányatott életsors adatott Néki, akár az egész Czegő családnak: Bukarestből vissza a Székelyföldre, s az itteni sok meglakott hely után Budapestre. A szülőapát ,,elvesztő" Uzon sokkal inkább szülőhelyének számított, mint a nagy balkáni főváros, a kis Párizs, de annak a felnevelő Sepsiszentgyörgy és Kolozsvár, s annak Korond és Sepsibükszád, majd újra Sepsiszentgyörgy. Innen volt kénytelen távozni, a háromszéki ,,fővárosból", s így-úgy, nyögvenyelősen befogadta Őt a minden magyarok fővárosa, a nagy értékeket és sok-sok szemetet fölmutató Budapest. Erdélyi szellemiségét vitte el ide is, ami összmagyar is egyben, de annál talán még megpróbáltatottabb és edzettebb.
Ha már próbáról esik szó, úgy el kell mondanunk, hogy Czegő Zoltán nem úri jókedvéből távozott Magyarországra, hanem valósággal rákényszerítették, mellőzésekkel és sorozatos zaklatásokkal. Erdélyiségét viszont soha nem adta fel. Versben, prózában, publicisztikában hirdette-magyarázta, hogy sorskérdéseink elválaszthatatlanok, mert — Isten őrizzen ettől! — ha lemorzsolódik a határon túlra szakadt sok-sok magyar közösség, akkor a törzsnek is vége lészen, a törzsnek, amit amúgy is kikezdtek már az önfeladás és az önveszejtés ultraliberális és kozmopolita mérgei-kártevői.
Idestova négy és fél évtizede ismerjük egymást, s ennek tetemes része együtt való munkálkodásban, közös nekiszánásokban telt el. Az egykori Megyei Tükörnél úgy kezdtük el és úgy folytattuk, hogy ismerjük fel, tudatosítsuk értékeinket, s mentsük azt, ami megmenthető még.
Így szigorodtak, csupaszodtak, váltak egyre inkább a lényeget láttatóvá írásaink, mik — valljuk be töredelmesen! — a kezdet kezdetén nem voltak mentesek bizonyos nemzeti stílromantikától. De az idők keményedvén, meg kellett válni a sallangoktól.
Soha nem szűntél meg Erdély, Székelyföld földjéhez kötődni, s itteni ,,részvételed" ma is élő, létező és ható erejű. Akár személyes hazatéréseidről, akár ,,pesti leveleidről" legyen szó.
Hetvenesztendős lettél, s kaján félmosollyal Téged idézve köszöntelek: ,,mi meg nem vénültünk, legfennebb időtöltöttek lettünk".
Isten éltessen, Czegő Zoltán!
