A magvető mellett ő a vigyázó

és a jövendő termés siratója.

Kánikulában jeget szétharangoz.

Látja, amit hoz, visz el az óra.

Bányász kezében a szelet kenyér

súlyos, akár a csákány

Amikor a költő papírra hajlik,

két bánya hörög a vállán.

A költő megérzi az omlást,

hírt is ad róla,

amikor még bölcsőben alszik

a jelző szerkezet feltalálója.

Talpunk alatt sunyít a földrengés,

útjába semmi se állhat.

Csak kettő érez rá világomlásra:

a költő meg az állat.

Lenn a kaszálón vágyba borulva

új embert nemz két fiatal,

s az eljövőért egy költő sír a csúcson,

kit a megvénült szél is kitakar.

Csak ő tud fájni minden hópehelyért,

mások álmáért aludva.

Többet lát, mint látott Homérosz,

ki már az isteneit is elunta.

Tisztára mossa még a gyászt is.

Ő kerüli, de őt nem az átok.

Mind jelen van, hol szűkölve hívják.

És elnéz fölötte a földi pohárnok.

Bírája nincs, csak boldogtalan őse.

Így felmentést nem is találhat.

Két kezén fonnyad el a jövendő.

Két szemén másokért gyöngyöz a bánat.

A hazugtól megfagy, majd érette fölenged.

Celsiusszal vitázik, családdal.

S egyedül ő tudja: kevesebb volt,

mint egy madárdal.

II.

Hadvezéreknél szükségesebb volt

szabadság híján, romlás idején.

Január orgonát bontott tenyerén.

Az ő szavára nyikorgott a mennybolt.

Vén hegyek elmozdítója,

járható utak keresője,

hol száz zátony is jut egyetlen főre —

ő a révész, a fárosz, az ökölnyi bója.

Jól tudja, mi a cél, mi a hiába,

mi a vigasz és mi az ostor.

Az embernek a kenyeret kijárja,

míg arca előtt bezár a kolostor.