többet lát
mint látott Homérosz
Vak a világ. Ködben, vérben,
pusztulásban
egyedül a költő szállhat föléje:
— Vétettek ellene! Lássam!
A magvető mellett ő a vigyázó
és a jövendő termés siratója.
Kánikulában jeget szétharangoz.
Látja, amit hoz, visz el az óra.
Bányász kezében a szelet kenyér
súlyos, akár a csákány
Amikor a költő papírra hajlik,
két bánya hörög a vállán.
A költő megérzi az omlást,
hírt is ad róla,
amikor még bölcsőben alszik
a jelző szerkezet feltalálója.
Talpunk alatt sunyít a földrengés,
útjába semmi se állhat.
Csak kettő érez rá világomlásra:
a költő meg az állat.
Lenn a kaszálón vágyba borulva
új embert nemz két fiatal,
s az eljövőért egy költő sír a csúcson,
kit a megvénült szél is kitakar.
Csak ő tud fájni minden hópehelyért,
mások álmáért aludva.
Többet lát, mint látott Homérosz,
ki már az isteneit is elunta.
Tisztára mossa még a gyászt is.
Ő kerüli, de őt nem az átok.
Mind jelen van, hol szűkölve hívják.
És elnéz fölötte a földi pohárnok.
Bírája nincs, csak boldogtalan őse.
Így felmentést nem is találhat.
Két kezén fonnyad el a jövendő.
Két szemén másokért gyöngyöz a bánat.
A hazugtól megfagy, majd érette fölenged.
Celsiusszal vitázik, családdal.
S egyedül ő tudja: kevesebb volt,
mint egy madárdal.
II.
Hadvezéreknél szükségesebb volt
szabadság híján, romlás idején.
Január orgonát bontott tenyerén.
Az ő szavára nyikorgott a mennybolt.
Vén hegyek elmozdítója,
járható utak keresője,
hol száz zátony is jut egyetlen főre —
ő a révész, a fárosz, az ökölnyi bója.
Jól tudja, mi a cél, mi a hiába,
mi a vigasz és mi az ostor.
Az embernek a kenyeret kijárja,
míg arca előtt bezár a kolostor.