Mintha két fejedelemségre szakadt volna szét az irodalom országa. Jókainak és Arany Jánosnak tömjéneznek a klikkek és kotériák. A régi írók Aranyhoz tartanak, a fiatalabbak Jókaihoz, amióta az Egy magyar nábobot és az üde szépségű Kárpáthy Zoltánt megírta. Jókai érzi, hogy hol erős, és sohase látjuk közeledni az úgynevezett előkelő írói csoportokhoz, a hagyományos vaskalap embereihez irodalmi kérdésekben, mindig a kicsinyekhez, a mobhoz húzódik, ezeket gyámolítja lapjaiban, sőt, nem egy hadjáratot indít amazok ellen. Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság benső ügyeiben nem vesz részt, a boszorkánykonyhák főztjeiben nem kavar. Jobban is szerették ezt így az akadémiai körök, és nemigen tukmáltak rá szerepeket. Egyszer egy durva zekés székely ifjú állított be hozzá, hogy fogadja fel lapjához.
– Hát mit tud írni?
– Eddig még nem próbáltam mást, instálom, csak levelet, hanem azt hiszem, hogy mindent meg tudnék írni, amit kívánnának.
– Nem olyan könnyű az, ahogy gondolja.
– De nem is olyan nehéz a székelynek, ahogy gondolnák.
Megtetszett a góbé beszédje, fejformája Jókainak, és alkalmazta. Így lett nevezetes férfiú Bakcsi Ferenc, s első példánya azoknak a mindent tagadó politikusoknak, akik azóta nagyon elszaporodtak, s akik a fehéret is feketének mondják, ha a párt érdeke kívánja. Azt állította egyszer, hogy a Lónyay piculái nem magyar pénz, lerántván Lónyayt egypár sorban; felfortyant a vén nénike, a Pesti Napló; Hogyne volna magyar pénz, amikor az egyik oldalán magyar címer van, a másikon magyar felirat. Mije nem magyar hát a szegény piculának? „A belseje”– vágta oda a meggyőződés fájó keserűségével Bakcsi.
*
A politika és az irodalom nálunk, Magyarországon édestestvérek két szép leány képében. Ha az egyik bajban van, a másik segíti ki. Nyelvünknek jogait a politikusok vívták ki. Amikor a tanácsteremből szobáikba vonultak vissza államférfiaink, literatúrát csináltak a nemzetnek az íróasztalaiknál. Zrínyi Miklós, Pázmány, gróf Széchenyi István, gróf Dessewffy Aurél és Emil, Szalay László, b. Eötvös, Kemény a példák erre. Amikor aztán az ő vetésüket verte el a jég (mindig a bécsi felhőkből jő), akkor az irodalom lépett ki a sorompókba, az írók csináltak politikát a költészetükben, és visszaszerezték, amit a politikusok elvesztettek.
Hanem a két szép leányt mégsem egyformán nézi a magyar szem. Csak az egyik a szeretője – a Politika; a másik testvérnek csak akkor udvarol a nemzet, ha az igazi nincs jelen, akkor észreveszi.
Így volt most is. A szürke provizórium alatt ismét az irodalomhoz fordult a figyelem, s a Politikai divatok nagy eseményszámba ment.
Jókai szerencsés volt abban, hogy meg tudta találni minden időben a szükséges témát. Mert nem véletlen az, hogy már tárgyainál fogva ingert ébresztett az olvasóban. Az Egy magyar nábobban az 1848 előtti társadalmat rajzolja, mert ehhez áhítozott vissza a regény megjelenésekor, 1853-ban minden magyar szív. A Régi jó táblabírákban a régi megyéket eleveníti meg patriarkális tisztviselőikkel és intézményeikkel, mert a paragrafusok labirintusával agyonnyomott közönség előtt eldorádónak tűnik fel a kocsiülésről élőszóval ítélkező, régi jóízű szolgabíró. A Politikai divatokban a szabadságharcon viszi keresztül az olvasót. Nem csoda, ha minden szalonban erről beszéltek. Nemcsak a fővárosban, hanem a ripszbútoros, birsalmaillatú vidéki vizitszobákban is, ahol hárman-négyen összejöttek, átélve az olvasottakat még egyszer, s keresve a regény alakjaiban az élő mintákat (amely rossz szokás ellen hiába tiltakozott Jókai minduntalan). Ez a Pusztay tulajdonképpen Petőfi, az öreg Lávaynéba a szerző a saját édesanyját rajzolja stb.
Politikában ez idő tájban nem voltak események, a politikusok újra visszaszállingóztak a falvakba szántani, vetni, sajnos, aratni nem, mert a két szomorú emlékezetű ínséges év következik. A Politikai divatok tehát hódítanak. A kipontozott helyekről (ahol a Prottman körme járt) találgatják, mi lehetett ott, s eközben nő a Jókai alakja mint költőé és hazafié szemmel láthatólag. Végre azonban be kellett következnie egy eseménynek, amely a Politikai divatokat háttérbe szorítsa. Ez a másik esemény egy másik regény volt, Az új földesúr. Jókai írta azt is.
Álljunk meg, urak, és vegyünk itt lélegzetet. A nap, úgy látszik, most ért delelőre. Jókai lángelméje most produkálta a legszebbet Az új földesúrban. A regény hatása alig fejezhető ki szavakkal; más nemzeteknél számokkal szokás kifejezni: hány kiadás fogyott el belőle az első mohóságban. De ez még a vándorló könyvek országa. A krisztusi legenda, hogy mily kevés hallal elégíttetett ki sok ember, itt a szellemiekben nyilvánul. Egy kölcsönkért könyvpéldányból száz ember élvezett.
Hiszen nemrég még a fejedelmi vagyonú nagy mecénással, gróf Festetics Györggyel is megtörtént, hogy valamely tetszetős versecskére találván imitt-amott, azt sajátkezűleg lemásolta ahelyett, hogy a könyvet szerezte volna meg.
Nagy irodalmi ünnep volt a regény megjelenése, régen esett ilyen, vagy semmikor, és soká nem lesz hasonló, mert a Toldi szerelméből, mely ennél is nagyobb zajt fog csapni egy napon, a hetvenes évek vége felé, most még csak egyes töredékek rejtőzködnek Arany János asztalfiókjában.
Az új regény tárgya ismét azt bizonyítja, hogy Jókai nem véletlenül botlik meg egy-egy regénymesében. Úgy kell őt felfognunk, hogy amikor nagyobb alkotáshoz kíván fogni, mindenekelőtt gondosan fölteszi magának a kérdést: Miről szeretne most a közönség olvasni, és mi szükséges ébren tartására? Előbb a miliőt dönti el. Csalhatatlan abban az érzéke. Ha megvan a miliő, kiragad abból egy vagy több vezéreszmét. Így pl. Az új földesúrban leírandó a Bach-korszak, mert erről akar olvasni a közönség. No, mármost milyen két vezérgondolatot talál abban Jókai? Az egyik a non cogito, ergo non sum – a passzív rezisztencia. Ehhez kell egy hős, egy magyar földbirtokos, legyen ez Garamvölgyi. A másik vezérgondolat az, hogy a magyar föld magyarrá gyúrja át az ellenséges idegent. Ehhez is kell egy hős. Ez legyen Ankerschmidt osztrák generális. Jókai azt írja Az új földesúr millenniumi kiadásának előszavában, hogy ezt a gondolatot Haynau viselkedése ébresztette benne, aki magyargyűlölő, s birtokot vesz Magyarországon. A vezéreszmékhez annyi fő- és mellékalakot csoportosít körültekintő óvatossággal és gonddal, amennyi szükséges, hogy a főgondolat minden oldalról meg legyen világítva.
Eddig Jókaiban az öntudatos művész jelentkezik; ez mind az ész munkája, a mester elhelyező ügyessége, pontos kiszámítása és hatalmas átgyúró ereje. Amikor aztán már annyira van, átteszi alakjait írói képességének egy másik csodálatos kohójába, ahol életet lehel beléjök, különböző külső és belső tulajdonságokkal ruházza fel. Lassú, hetekig tartó processzus ez, míg végre mindenik megkapja a maga formáját, de ebben a procedúrában már nem annyira skrupulózus az író, folytonos engedményeket tesz a groteszk iránti hajlamainak, s személyeit teleaggatja furcsaságokkal.
Van egy jegyzőkönyv, egy piciny notesz a zsebében (van otthon, az íróasztalán több is) s ebbe ezer meg ezer bohókás gondolat, ötlet és excentrikus történet van bejegyezve. A méh kaptárba gyűjti, amit összehord, Jókai ide jegyzi be, ami furcsaságokat olvas a lapok Különfélék és Vegyesek rovatában, azt, ami benn volt, és amit esetleg ő gondolt hozzá. Ez a tulajdonságtár, amelyből Jókai ruházza népeit. Így aztán természetesen igen mulatságosak, eredetiek és újak, de így összegyűjtve nem mindig hatnak, az igazi élet illúziójától megfosztva az olvasót; mert amennyi különös, ferde észjárású ember megterem és elfér az egész földtekén, azok egy történet keretében, egyetlen pontra hozva agyontarkítják a könyvet, és elnyomják benne a főcselekmény komolyságát.
Amint ezzel is elkészül, berakja alakját alkotóműhelyének harmadik kohójába, hogy azok ott mozogjanak, kavarogjanak és magoktul fűződjenek össze mesévé, az ő fantáziájának segítségével, amelyet köztük felejt – de az önkritikát ide sokszor be sem ereszti.
Arra azonban még most is gondja van, hogy a vezéreszme valahogy ne szenvedjen és el ne homályosodjék. A mese a vezéreszmét szolgálja. Ronthatja az alakokat, a szimmetriát, az összhangot, tönkreteheti a valószínűséget, de a vezéreszmének kímélet és tisztesség adassék. Elkerülhetetlen tehát (Az új földesúr példájánál maradván) az Ankerschmidt lovag életfolyásához egy lány vagy egy fiú, aki a másik főszemélynek, Garamvölgyinek a lányát veszi el, vagy megfordítva. Legyen eszerint Ankerschmidtnek egy leánya, Garamvölgyinek pedig egy öccse, akik egymásba szeretnek s egybekelnek. De vajon ez elég-e, hogy a lovagot magyarrá tegye? Hátha nem elég? Meg kell még valamivel támasztani. Hiszen nem kerül semmibe. A három kötetben sok jó ember elfér együtt. Minélfogva még egy motívumot keres a szerző. Egy kedvence legyen, aki itt jut pillangós főkötő alá, és egy másik kedvence, aki itt jut csipkés szemfödél alá. (Jókai szereti az ilyen ellentéteket.) Egy hant ragassza ide, mely olyan valakit takar, akit nagyon szeretett. A feladatot könnyű megoldani. Legyen még egy leánya, akit itt temetnek el, magyar földbe.
Így készül el nála a mese főgerince. Aprólékos fontoskodás volna szálról szálra követni akarni az alakokat. Csak az isten tudja, miképpen fonódik a szederinda.
Amikor végre kész a mese gerince, akkor leül írónk, és a bűbájos tolla alatt születik meg a voltaképpeni regény, szaporodnak az alakok, és támadnak gyönyörűbbnél gyönyörűbb epizódok. Úgy viszi őt saját fantáziája, ahogy aztán az ő írása minket, olvasókat ragad ellenállhatatlanul ungon-berken keresztül az ő eszményített világába, nem is gondolkozunk már, csak követjük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától, nyelvének zengésétől és humorának édességétől, még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is elfelejti célját, lecsapja hibákat kijegyző ceruzáját, s rohan-rohan a tündéries pompába öltözött betűerdőkön át mosolyogva, könnyezve, ahogy a nagy költő akarja, s felkiált a végén, mint Erdélyi János: Jókait nem kell bírálni, Jókait élvezni kell!
(folytatjuk)
