A kilenc előadást tartalmazó kiadvány anyagai arra az általános kérdésre keresik a választ különböző közép-európai kis létszámú népek és nemzeti közösségek szemszögéből, hogy milyenek lehetnek az általuk beszélt nyelvek jövőbeni esélyei a kulturális globalizáció árnyékában. A magyar, észt és lengyel tudósok, közéleti személyiségek természetesen abból a paradigmából indulnak ki, hogy csakis egy sokszínű és soknyelvű világban érdemes élni, ezért a nyelvromlást, az anyanyelvű kultúrák háttérbe szorulását hatékony nyelvtervezéssel, államilag támogatott nyelvstratégiák kidolgozásával és gyakorlatba ültetésével lehet és kell ellensúlyozni. És itt korántsem csupán a számszerű kisebbségi létből fakadó nyelvvesztés folyamatairól van szó.
E tekintetben is figyelemre méltó a kötet első két tanulmánya, amely az észt nyelv stratégiai fejlesztésének folyamatát mutatja be. Észtország alig 1,3 millió lakosából nem egészen egymillióan beszélik az észt nyelvet, és nem kevesebb mint 192 nép él az országban. A történelmi léptékben korántsem régóta önállósult országban intézményes figyelem övezi a nyelv fejlesztését.
Bár a lengyel nyelv nagyságrendben aligha hasonlítható az észthez, megőrzése és fejlesztése mégis jelentős odafigyelést igényel. Janusz Banczerowski nyelvészprofesszor megfogalmazását akár kiindulópontnak is tekinthetjük: „A történelemből okulva arra van szükség, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben minden nemzet megtarthatja saját nyelvét, kultúráját, identitását, és amelyben a kultúrák közötti kommunikáció az általános megértést, a biztonságot, a világ rendjét és békéjét szolgálja.”
 A Kárpát-medence különböző részein élő közösségek nyelvi kérdéseit több előadó járja körül magyar vonatkozásban. Pomozi Péter nyelvész és néprajzos a nyelvi asszimiláció és disszimiláció kettősében vizsgálja a kérdést, megállapítva, a nyelvromlás és nyelvvesztés nem csupán az elcsatolt területeken (bár itt a leghangsúlyosabb), hanem az anyaországban is tetten érhető, de tudatos tervezéssel a romló folyamatok lassíthatóak, jó esetben megfordíthatóak. Népességstatisztikai adatokkal mutat rá a felvidéki, vajdasági és erdélyi magyarság számának csökkenésére, ám azt is előrevetíti, hogy ez a fogyás, a magyar nyelvet beszélők drasztikus csökkenése megfelelő nyelvstratégiával megállítható, dinamikája fékezhető. Pusztai János nyelvész a finnugor népek és nyelvek helyzetének bemutatásával állít tükröt a magyar nyelv és a magyarság térvesztésének folyamata elé, Hódi Éva és Hódi Sándor pedig a vajdasági nyelvstratégiai törekvéseket mutatja be. Balázs Géza anyaországi nyelvész pedig a magyar nyelvstratégia első húsz évének nem föltétlen pozitív tapasztalatait összegzi.
Általánosabb, ám a nyelvi jogok tekintetében sajátos előadás Izsák Balázs Autonómia és identitás című tanulmánya. A Székely Nemzeti Tanács elnöke ugyanis a belső önrendelkezés a nyelvi jogokra is gyakorolt pozitív hatásának szemszögéből vizsgálja a székelyföldi helyzetet. Megállapítja, hogy miközben a trianoni határok legfeljebb kényszerközösségeket hoztak létre „a székelyek nemzeten belüli különállása több évszázados, történelmileg meghatározott, kulturális és identitásbeli valóság. Ez a különállás azonban nem távolítja a székelyeket a nemzet egészétől, ellenkezőleg, olyan erősen köti hozzá, hogy ellenállni képes a románság felől érkező asszimilációs törekvéseknek is”.
Végezetül hadd idézzük Pomozi Péter megállapítását: „Földünknek és a földi kultúrának az értékek képviseletére és védelmére van szüksége, az élet sokszínűsége pedig ugyanúgy alapvető érték, ahogy az emberiség egyetemes kultúrájának nyelvi-kulturális sokszínűsége is.”

* Anyanyelv és nemzeti jövő – A közép-európai nyelvstratégiai fórum előadásai, Szerkesztette Pomozi Péter, 2017