Amikor régi idők vallásairól olvasunk, megértő mosollyal nyugtázzuk, hogy azokban a kevésbé fejlett időkben az emberek áldozatokat, élelmet vittek az istenszobroknak, hogy táplálják, ezáltal megnyerve jóindulatukat. Az idők változtak, de a gondolat ma sincs távol ettől, ma nem viszünk ételt vagy valamilyen tárgyi ajándékot Istennek, de sok embernek az a felfogása, hogy Isten haragját kiengesztelni vagy jóindulatát elnyerni csak valamilyen adománnyal lehet. Ezért bajban, betegség idején vagy vizsgák, valamilyen döntés, kezdés előtt, ha segítségre van szükségünk, Istenhez fordulunk, de előbb meggondoljuk, hogy üres kézzel csak ne álljunk Őelé.
Legalább két-három alkalommal igyekszik az ember eljutni a templomba, próbál emlékezni egy-két imára, és igyekszik megfogalmazni, hogy vajon milyen jó cselekedetet vihet végbe, amit Isten is meglásson, amiért majd figyel rá a Mindenható. Van, aki háláját is így szeretné kifejezni, ha felismeri az Úr gondviselését, segítségét életében, első gondolata az, hogy mivel is lehetne megfizetni, megszolgálni mindazt a jót, amit Isten cselekedett. Minden Istené, és mindenünk Tőle van, nincs mivel szolgáljon Neki a halandó ember. Nem mi adunk a magunk idejéből, javainkból, tulajdonunkból Istennek, hanem Ő adott mindent nekünk. Ő mégis megengedi nekünk, hogy hálánk kifejezéseként neki szenteljünk valamennyit mindabból, amit Tőle kaptunk.
Érdemes lenne megfontolni a diakonisszák régi jelszavát, akik az embereknek szolgálva vallották: jutalmam, hogy adhatok. Isten felé még inkább igaz, nagy kiváltság és jutalom, ha Neki adhatunk, önként, szívesen, hálás lélekkel.
Kovács J. István