Mint a Megyei Kisipari Szövetség volt munkatársai, néhány sorban elmondanánk ennek a történetét is, amiről valószínű, nem volt tudomása Szőcsné Gazda Enikőnek.
A megyésítés után megyénk gazdasági térképén megjelent a bodzafordulói Kisipari Szövetkezet  Kovászna művészete név alatt. Gyorsan fejlődött, és elárasztotta szőtteseivel az ország nagyobb városainak, üdülőtelepeinek népművészeti üzleteit. A Kisipari Szövetkezetek Megyei Szövetségének mint felettes szervnek kötelessége volt támogatni a bodzafordulói szövetkezetet, de a vezetőséget zavarta az a tény, hogy vidékünket, megyénket nem a székely népművészeti cikkek képviselik országszerte. Ezért Mike Lehel, a szövetség akkori elnöke néhány bizalmasa bevonásával próbálta ellensúlyozni a helyzetet. Első lépésként átváltoztatta a szövetkezet nevét Népművészetre, így nem hivalkodhatott nevével is, hogy termékei képviselik a megye népművészetét. Tanácskoztunk Seres Andrással, a sepsiszentgyörgyi Népi Alkotások Háza és Művészeti Tömegmozgalom Kovászna Megyei Központjának néprajzkutatójával, aki igen-igen lelkesen támogatott és segítségünkre volt. Kapcsolatot teremtettünk Dénes Mária betegállományban lévő tanítónővel, aki az általa készített kézimunkák révén méltán foglalta el a nem létező második helyet, mint kézimunka-szakértő (Lőrincz Etelka után), és így a hetvenes évek közepétől sikerült az árapataki keresztszemes kézimunkát termékeink közé sorolni.
Folyamatos, mondhatjuk, áldozatos munkával létesítettünk Árapatakon egy otthoni munkára szerveződött átvevőközpontot, és 1979-ben már több mint hatvan asszony havonta kétezer darab varrottast készített a megyei szövetkezeti szövetségnek. Minőségi munkát követeltünk, ami a minták eredetiségére alapozott, és szép, tiszta hímzést feltételezett a lenvászonra, kivétel nélkül piros színű fonállal. Dénes Mária lelkiismeretes munkája révén belső rendszerezéssel minden kézimunkának gyártási száma volt, így lehetett a nyilvántartásban követni. Természetesen a nagyon gazdag mintával készült, jellegzetesen árapataki kézimunkáktól – mint a Báthory-címeres, Bocskai-koronás stb. – , a nagyméretű terítőktől el kellett tekintenünk, mert értéküknél fogva megfizethetetlenek, tehát eladhatatlanok voltak. A kézimunkákat eladhatóságuk érdekében úgy terveztük a díszítő csíkok, dészűk, mesterkeminták felhasználásával, hogy kisebb méretük ellenére is – amennyire lehetett – eredeti mintakincsüket megőrizzék. Vitáink is voltak a minták felhasználását illetően, de a szakemberekkel folytatott tanácskozás után az volt a véleményünk, hogy nem vétünk az eredetiség ellen, ha egy kócsos, tökös, csillagos, berbécsszarvas mintát kiragadva egy kisebb terítőt tervezünk.
A munkadíjak, majd az eladási árak arányos megállapítása érdekében megszámoltuk az öltéseket. Még a kisebb terítők is elég drágák lettek, miután az összes százalékot rászámítottuk. Emiatt aztán a nyolcvanas évek közepén be kellett szüntetnünk a gyártást, mert annyira felgyűltek az eladatlan raktári készletek, hogy nem lehetett a felelősséget sem vállalni, és oktalan dolog is lett volna a termelés öncélú folytatása. De sokáig tartó kellemes emlék marad, hogy tehettünk valamit a székely mintakincs továbbéltetése érdekében.
Nem mulaszthatjuk el felhívni a figyelmet a július 5-ei Háromszékben A háromszéki mintakincs nyomában címmel megjelent írás egyik téves közlésére, miszerint G. É. a rendszerváltás után szakszervezetisként próbálta az egykori Hangya Szövetkezetre épített országos kisipari szövetkezeti hálózati Unió vagyonának szétlopását megakadályozni. A riport alanya az „átkosban” cukrászként dolgozott, ebből arra következtetünk, hogy a fogyasztási szövetkezetek uniójának vagyonáról lehet szó, tehát nem kisipari szövetkezetekéről.
 

Tisztelettel:
Puskás Bálint, Bede Ferenc