Mintha újra és újra megédesülne a keserű íz a szánkban, amikor felidézzük múltunk gyászos pillanatait, mert ezekben újra és újra megerősödik bennünk az örök élet tudata – mondta Péterfi Ágnes –, mert Petőfi itt van velünk minden március idusán, amikor megszólal a Nemzeti dal, itt van, amikor Pató Pál-urasan elmondjuk, hogy Hej, ráérünk arra még, amikor a szerelmesek egymásra nézve mondják, hogy Minek nevezzelek, amikor az édesanya azt gügyögi gyermekének, hogy Hej, mi a kő, tyúkanyó... Amikor azt érezzük, hogy Feltámadott a tenger, vagy a lehulló levelek azt üzenik, hogy Itt van az ősz, itt van újra... Petőfi ott van a szabadságunkban, és akkor is, amikor talán könnyek között, lehajtott fejjel mondjuk, hogy Európa csendes... A lelkésznő szerint hálát adhatunk azért, hogy ilyen hősökre emlékezhetünk, ezért arra kérte a Gondviselőt, hogy adjon annyi erőt és elkötelezettséget nemzetünk, magyarságunk iránt, hogy ápolni tudjuk a költő emlékét és a költeményeit körülölelő lángot.
Czegő Zoltán rövid eszmefuttatásában Gorgiasz szavait idézte, aki szerint az élet legnagyobb élménye a halál. De a halálnak milyen élménye van? – tette fel a kérdést, melyre így válaszolt: ez már másoknak, hozzánk tartozóknak az élménye, mint ahogy Petőfi halála is egy egész nemzet élménye volt. Nem önként rohant a halálba, csak ugyanúgy, mint egész életében, a nemzet javát szolgáló belső parancsot teljesítette. Fehéregyháza felkiáltójel, az igazságtalanság Fekete egyháza – jegyezte meg Czegő Zoltán, majd áttért Petőfi örököseire, az utókorra, feltéve az újabb költői kérdést, hogy vajon velünk megy-e a világ elébb, és megy-e arrafelé a magunk történelme ebben az Európában, amelynek hitéért, kultúrájáért a magunk teljes jelenével aggódhatunk? „Érted halni szent világszabadság, lehet, de érdemesebb élnünk az igazságért, arccal Petőfi felé fordulva” – zárta szavait.