Demeter J. Ildikó
A kommunizmus romboló hatása nem szűnt meg a rendszer bukásával: már közel három évtizede, hogy új világ van, mégsem tudtuk rendezni az előbbi korszak nehéz örökségét. Romladozó gyárak, tömbházakkal elcsúfított települések, félbehagyott épületek, elprédált közvagyon, szétkorhadt örökség, lerobbant turisztikai létesítmények hirdetik, hogy még távolról sem vagyunk egyenesben, és ezek csak az első látásra szembetűnő dolgok. Mögöttük, többé-kevésbé rejtve, a törvényekben és a fejekben is hasonló állapotok uralkodnak – jelentős részben ennek köszönhető, hogy itt és nem előbbre tartunk.
Néhány téren ugyan érezhető némi haladás, de túlságosan lassú – és olyan is van, ahol határozott visszafejlődés tehetetlen tanúi vagyunk. Falvaink kiürülése rossz jel, és nem lehet csupán az idők, az életmód, az igények változására fogni: ha tőlünk nyugatabbra, a szintén elöregedő lakosságú Ausztriában, Svájcban, német és francia földön magas hegyekben és nehezen megközelíthető völgyekben is korszerű körülmények között élnek és gazdálkodnak emberek, akkor ez azt jelenti, hogy van mód a kis, sok esetben elzárt települések fenntartására, a hagyomány és a fejlődés összehangolására. Aki már járt ilyen helyen, láthatta, hogy semmi használhatót ki nem dobnak, a régi épületek, csűrök felújítás után is megőrzik formájukat, arányukat, az újak nem rínak ki sem az utcaképből, sem a tájból. A turizmus új lehetőségeket hozott, de például a sípályák tulajdonjoga nem módosult, nyáron tehenek legelnek rajta, és a kirándulók kedvvel fogyasztják a helyileg előállított élelmiszereket; a vendéglőkben gyakorta hallani saját népi és könnyűzenei slágereket. Jó lenne tanulni tőlük, és nem csupán egyénileg, hanem hatósági szinten is.
Mert nálunk a hagyományos, sokat emlegetett rendtartó székely falu eltűnőben, a kaláka és a közösségi érzés kiveszőben van, a falukép sok helyen már jóvátehetetlenül elromlott. Az önkormányzatok az elmaradott infrastruktúra javításával küzdenek, nem tudnak beleszólni a lakossági mozgásokba, nincs eszközük a nem kívánt elvándorlás vagy betelepülés szabályozására, az iskolák megmentésére, még a megélhetés alapja, a földügyek rendezése is vontatott. Hagyományőrző csoportokból több van városainkban, falun az ifjúság – ha van – inkább importkultúrát – például a mazsorett-táncokat – éltet, a régi házakon műanyag ablakok, az újakon rikító színek hirdetik egy világ felbomlását. Néhol akad maroknyi elszánt ember, egy-egy kulturális egyesület, amelynek tagjai próbálnak valamit tenni a veszendő értékek megmentéséért; vannak falvaink Háromszéken is, ahol betelepülők, régi házakba, bennvalókba szerelmesedett városi értelmiségiek küzdenek az elsüllyedés ellen, ám sokszor nem is a hatóságok, hanem a helybeliek ellenállásán, elutasításán, közönyén bukik meg a jó szándék. Az anyagi támogatás is hiányzik: kevéske pénzt összekalapoznak, pályáznak, de még féknek sem elég, ha egy-egy ablakkeretet, vakolathímet, düledező kaput megmentenek...
Itt tartunk 50 évi kommunizmus és 27 évi vadkapitalizmus után. A falvak sorsa keveseket érdekel, nem is téma a közbeszédben, pedig kellő odafigyeléssel, jól átgondolt, közép- és hosszú távon egymásra épülő intézkedésekkel biztosan megtartható lenne gyökereinknek, kultúránknak ez a része is. Nem siratni kellene, hanem cselekedni érte.
