Írországnak és Szerbiának homoszexuális kormányfője lett; Angliában rekordot döntött a saját nemükhöz vonzódó parlamenti képviselők száma; a szélsőjobbos német AFD egyik kancellárjelöltje LMBT-politikus; egy homoszexuális férfi és egy leszbikus nő vetélkedik a brit radikális UKIP vezetéséért – ezek csak az idei év fejleményei. Emellett Skóciában szinte az összes mérvadó párt, illetve a luxemburgi kormány élén is zenész áll, és más európai országok közéletében is egyre több a „homo politicus”.
A világ demokráciái ez ügyben nagyon sokfélék. Az egyik oldalon ott van például Bulgária, ahol egy országgyűlési képviselő a minap azt követelte rejtőzködő homoszexuális társaitól, valljanak színt nemi hajlamukról, esetleges drog- és alkoholfüggőségükről. A másik véglet Ausztrália, ahol egy politikus melegkvótát vezetne be a parlamentben, de hasonló terv fogant meg a brit BBC vezetését felügyelő szerveknél is.
Európában korábban Elio Di Rupo belga (2011–2014) és Jóhanna Siguroardóttir izlandi (2009–2013) kormányfő, valamint a néhai Guido Westerwelle német külügyminiszter volt a legmagasabb rangú homoszexuális politikai vezető. Ebben a körben nem ők az első nyíltan meleg szereplők, de az utóbbi idők így is fordulatot hoztak, legalábbis ami a másságukat vállaló közéleti személyiségeket illeti. Magyarországon mindenek élő példája Lakner Zoltán politológus, a 168 Óra főszerkesztő-helyettese, aki maga is nemrég, 2014-ben „bújt elő”. Az ő segítségével tekintjük át e sajátos, ellentmondásokkal teli folyamatot, dőlt betűvel szedve magyarázatának egy-egy szemléletes mondatát.

Szélsőjobbos pártok
,,Egyes radikális alakulatok a néppártosodás jegyében nyitnak a melegek felé. Miként antiszemitizmusukat felváltotta a muszlimellenesség, úgy mindig az általuk éppen kevésbé veszélyesnek gondolt kisebbségeket látszanak védelmezni, opportunizmusból.”
Jörg Haider, az Osztrák Szabadságpárt alapítója 2008-as halálos balesete előtt melegbárban időzött. 2011-ben a radikális jobboldali Brit Nemzeti Párt már nyíltan homoszexuális jelöltet indított az európai parlamenti választáson. A férfiakhoz vonzódott Edouard Pfeiffer, a második világháború utáni Franciaország fasisztája, Michael Kühnen 1991-ben elhunyt német neonáci, Nicky Crane egykori angol skinheadvezér, Pim Fortuyn néhai holland szélsőjobboldali vezető és a német radikáljobbos párt első embere, Holger Apfel. Nemhiába írta 2008-ban a Huffington Postban Johann Hari baloldali publicista: „Jean-Marie Le Pen kivételével az elmúlt harminc évben a prominens európai fasiszták mind melegek voltak.”
A tendencia napjainkban is folytatódik. Sőt LMBT-emberek a pártok hívei között is nagy számban fordulnak elő. A francia homoszexuálisok közel negyede támogatja Marine LePen Nemzeti Frontját, a németekének pedig 17 százaléka az AfD-t. Hasonló a helyzet máshol is, holott ezen alakulatok a legkevésbé sem a szexuális kisebbség jogaiért küzdenek. Az ellentmondás oka egy szóban: bevándorlás. Többen ugyanis elnézik a radikális jobboldal karcos nézeteit a melegekről cserébe azért, hogy fellépést ígérnek a migránsok ellen, akiknek némelyike földrészünkön az LMBT-sek elleni válogatott inzultusokkal nyomatékosítja véleményét a kérdésben.
De ez még nem magyarázat arra, hogy a radikális vezetők között miért sok a homoszexuális. Bizonyos leegyszerűsítő értelmezések szerint ennek a gyökere, hogy – miközben a náci párt a gázkamrákig üldözte őket – már Hitler nemzetiszocialistái között is sokan a nemi kisebbséghez tartoztak, sőt a holokauszt a „rózsaszín szvasztika” képviselőinek lelkén szárad. Johann Hari szerint persze a vészkorszakot nem lehet homoszexuális összeesküvésnek betudni, azt viszont hangsúlyozza: a jelenségben kétségtelenül nagy szerepet játszik a testkultusz, az erőfetisizmus, a tekintélyelvűség, mely tényezők „kiváló tenyészetet nyújtanak a fasiszta vírusnak”.
Lakner Zoltán viszont úgy véli: a homoszexuális orientáció elfojtása, pláne üldözése torzulásokhoz vezet a személyiségben és a társadalomban, a melegek nagy részének állásfoglalását pedig szerinte sokkal inkább az jellemzi, hogy nagy részük most Franciaországban Emmanuel Macronra szavazott.

Rekorder angolok
,,Nem biztos, hogy a meleg politikusok száma akkora arányban nőtt. Valószínű, hogy – a növekvő elfogadásnak köszönhetően – most csak többekről tudunk.”
Az angol parlament a mostani választásokon megdöntötte saját 2015-ös világrekordját, amikor az alsóház 650 képviselőjéből ötről hét százalékra – 45 főre – nőtt a magukat homoszexuálisnak vallók aránya. És míg a szexuális kisebbségek máshol jellemzően a liberális, baloldali alakulatokban találnak otthonra, a melegjogokat (Észak-Írország kivételével) a házasodásig kiterjesztő Nagy-Britannia törvényhozásában pont 19–19 fővel vannak jelen a konzervatívok és a munkáspártiak között, a Skót Nemzeti Pártban pedig heten.
Ez még nem szükségképpen jelenti az LMBT-ügyek támogatását. Ahogy Peter Tatchell melegjogi aktivista emlékeztet, a nyolcvanas években sok homoszexuális képviselő nem szavazta meg sorstársai jogainak bővítését, számos heteroszexuális politikus viszont igen. Napjainkra nagyot változott a helyzet, s nem csak a személyes életvitel és a politikai gyakorlat összehangolása terén. Gabriele Magni angliai politológus tanulmánya szerint már a 2015-ös választáson előny volt a nemi kisebbséghez tartozni, amennyiben egy meleg jelölt nagyobb eséllyel került be a parlamentbe, mint a többséget képviselő társa.
Most egyesek attól tartanak, hogy a brexit miatt rendkívüli választást kiíró, majd a májusi voksoláson megroggyanó Theresa May új helyzete változtat a képen. A konzervatív miniszterelnök ugyanis csak koalíciós partnerrel tudja fenntartani a kormányképességet, és társként az Írország egyesítéséért küzdő Demokratikus Unionista Párt kínálkozik. A DUP viszont nem az LMBT-jogok nagy barátja, így egyesek szerint félő, hogy szavazataiért cserébe a torykat e téren visszakozásra készteti.

Homoszexuális paradicsom
,,Skócia jó példa arra, hogy a nacionalizmus egyes országokban milyen jól megfér a nők, kisebbségek védelmével.”
Az összes létező „szivárvány­index” szerint Skócia a világ leginkább melegbarát országa – pedig 2000-ben még tiltották az iskolákban a homoszexualitás kedvező színben történő feltüntetését. A változást nemcsak az mutatja, hogy a melegek a házasodásig, sőt az örökbefogadásig a legtöbb jogot élvezik, hanem az is, hogy a meghatározó politikai alakulatok (Munkáspárt, konzervatívok, zöldek, UKIP) vezetőinek mindegyike a saját neméhez (is) vonzódik.
Ennek egyik fő oka a keresztény egyházak hanyatlása: a társadalom 52 százaléka ateista, de még a hívők kétharmada sem jár templomba. A Nagy-Britanniától való elszakadásért küzdő Skót Nemzeti Párt tagságának ellenben több mint 12 százaléka homoszexuális. A nemzetközösségen belüli kisebbségi lét a másik tényező, amely az elvallástalanodással elegyet alkotva megmagyarázza a sajátos jelenséget. Miközben korábban az abortusz vagy a melegházasság kérdésében a társadalom nagy része igencsak hagyománytisztelő volt, mára hovatovább a nemzeti büszkeség részévé vált az LMBT-ügyek támogatása. Mint arrafelé mondják, napjainkban több közmegvetésre számíthat az ember, ha vitat egyes melegjogokat, mint ha férfiként férfit, nőként meg nőt szeret.

Meleg- és életpárti
,,Akár jó hír is lehet, hogy egy konzervatív kormányban ilyen magas polcra jut egy meleg politikus, de felfogásom szerint a kisebbségi létből a mások jogai iránti fogékonyságnak kellene következnie.”
Ír anya és indiai apa fiaként lett nemrég Írország miniszterelnöke Leo Varadkar. A szabadelvű-konzervatív politikust szülei katolikusnak nevelték, de a hitet nem tartja. Megválasztása csak azoknak lehet megdöbbentő, akik nem tudják, hogy a hagyományos kereszténység bástyái már rég, legkésőbb a melegházasságot bevezető 2015-ös népszavazáson ledőltek a szigetországban. Miután ugyanis fény derült az egyházban évtizedekig eltussolt pedofilügyekre, a társadalom nagy része elfordult a vallás szervezett gyakorlásától. Sőt, az írek nagy része úgy éli meg, hogy épp a hitéből fakadóan támogatja a homoszexuálisok jogainak kiterjesztését. Következésképp Varadkar – akinek személyiségét a nyilatkozatai szerint amúgy sem kizárólag a nemi orientációja határozza meg – sikere már nem ver nagyobb hullámokat.
Pontosabban ver, csak épp a másik oldalról. „Megválasztása egyúttal a nő- és munkásosztály-ellenes, menetrendszerű megszorító politikai megerősödését jelzi. Az pedig, hogy életvédőnek nevezi magát, katasztrofális hatással lesz az írországi reprodukciós jogok kiterjesztésére” – rontott rá a politikusra a The Guardianban Emer O’Toole abortuszpárti aktivistanő, egyetértésben más feminista és LMBT-szervezetekkel.
Varadkar azért kapta meg a magáét, mert bár a melegházasságot támogatja, az örökbefogadást nem. Emellett abban az Írországban, ahol a magzatelhajtás csak az anya életének megmentése céljából engedélyezett, túl szigorúnak tartja az alkotmányt, mely egyenlő jogokat ad a várandós nőnek és magzatának. E kitételről épp jövőre tartanak népszavazást, mely előtt sokan azt követelik, hogy legalább nemi erőszak és a magzat súlyos fogyatékossága esetén is abortuszra lehessen menni. A kormányfő egyetért a rendelkezés valamelyes enyhítésével, azt viszont – a társadalom kétharmadával összhangban – nem pártolja, hogy bárki bemondásra elpusztítsa a méhé­ben növekvő életet.

Leszbikus kormányfő
,,A politika tele van nem szándékolt következményekkel. Lehet, hogy Brnabić az államfő bábja, mégis egy olyan ország kormányfője, ahol ma nem olyan jó melegnek lenni, s ez hatással lehet a közéletre.”
A szerb miniszterelnök leszbikussága „eltakarja a tényt, hogy egy olyan párt politikáját fogja képviselni, amely a délszláv háborúk szélsőséges erőiből, az emberiség elleni bűnökkel megvádolt Vojislav Seselj pártjából nőtte ki magát, és amelynek antidemokratikus lépései, a nemrégiben lezajlott elnökválasztáson tanúsított jogsértő magatartása ellen tízezrek tüntettek Szerbia utcáin.” Pap Szilárd István, a Kettősmérce blog baloldali publicistája így igyekezett lehűteni a minap kinevezett Ana Brnabić mássága felett LMBT-körökben érzett lelkesedés hőfokát.
Pedig a politikus történelmet írt, hiszen az ilyen ügyekben meglehetősen hagyománytisztelő Szerbia nem csupán úttörő homoszexuális, de első női miniszterelnöke is. Könnyen lehet azonban, hogy Aleksandar Vučić jobboldali államfő bábként akarja használni – erre látszik utalni, hogy Brnabić elsősorban gazdasági ügyekkel foglalkozik majd, a politikai kérdésekért Ivica Dačić külügyminiszter felel. A tetejébe a köztársasági elnök joggal számíthat arra, hogy egy párton kívüli kormányfő nem fog a fejére nőni.
A személyi döntés egyben a külvilágnak szóló üzenet. Szerbia régóta egyensúlyoz az orosz és a nyugati orientáció között, sőt, az EU-tagságot is megcélozta, így az államfőnek kapóra jön, ha a szexuális kisebbség Angliában és Amerikában tanult képviselője áll a kormány élén. Főleg, hogy Vučićnak van mit bizonygatnia a Nyugat előtt: Nagy-Szerbia, illetve Seselj, majd a srebrenicai vérengzés felelősének tartott Ratko Mladić egykori híveként nem valami példás pedigrével indult a politikában.
Vagyis míg Nyugaton elsősorban az átalakuló közhangulat segít meleg politikusokat a kormányfői székbe, déli szomszédunkban jogvédők attól tartanak, hogy Brnabić kinevezése csak arra jó, hogy elfedje, Szerbiában mennyi zaklatás éri az LMBT-szubkultúra tagjait. Mely jelenség megítélése nyilván nem függhet attól, hogy a homoszexualitást amúgy Isten és ember elleni véteknek vagy épp a földi lét netovábbjának tartjuk, esetleg álláspontunk valahol a kettő között helyezkedik el.
Szőnyi szilárd
(Forrás: Heti Válasz)