Mondd meg az igazat, s elkábítják a fejed. Zsóka nénit gyógyszerezték, ettől kezdve ült a kerekesszékben, lógott a feje, képtelen volt kimondani egymás után két szót, nem aludt, de a szemét nem tudta kinyitni. A két kerék az előtérben levő asztal két lábához kötve, saját szóhasználatukkal: „rögzítve”. Az eszköz és a cél elérve, csak a szentesítés hiányzott. Meglett.
„Egy napot se mosoly nélkül” – Pelle Holm ajánlása. Két ember között a legrövidebb út a mosoly, amely gyógyít. Ahányszor tudom, annyiszor látogatom meg, ha nem kábult, mindig mosolyt csalok az arcára.
Egy-két nővér felettese utasításait megpróbálja a szeretet törvénye keretében érvényesíteni, ellenáll a kábításnak, kockáztatva, hogy kirúgják. Legtöbb nem ilyen. Az otthon munkahely. Meg kell tanulni egy-két jogi normát, viselkedési szabályt, házi fogást, „rögzítést”, azt kell csinálni, amit mondnak, s akkor nem kell félteni az állást. Hogy emberi méltóság is van? – ezzel a főnővérhez kell fordulni. Az első kérdésre válasza mindig az, hogy minden rendben, ha második kérdést akarsz föltenni, szaladj utána.
Amikor nincs elkábítva, lehet beszélni Zsóka nénivel, s „nem középiskolás fokon”. (16 évig dolgozott a Magyar Rádiónál, a bemondók háttere volt, akik gyöngéd szavakkal illették, jó lélek és mindig tettre kész – tanú rá, aki él még közülük.) Kértem a főnővért, ne kábítsák annyira. – A doktornő tudja. De nem fiatalkorúak nevelőintézete ez, és nem fogda – próbáltam érvelni.
Sok mindent láttam ebben az otthonban, mosolyt nem. Itt nincs cirógatás vagy simogató szó, a rideg, hivatalos viszonyulás az úr. Több mint egy éve egyet sem lépett, jó ideje az ágyban sem tud felülni egyedül. Gyógytornász nincs, mozgás semmi, következhet a fekély és a többi vele járó veszély. Minden, ami a halál ösvényén megtalálható, s ami azt megrövidíti.
Két napja a nővér három kiskanálnyi levest, ugyanannyi második fogást tett a szájába, s abbahagyta az etetést, mondván, nincs étvágya, mert látogatói voltak, s krémessel megetették. Karja az éhező etiópiai gyermekek karjára emlékeztet. Megkértem, hagyja ott az ételt, megetetem én. A másik nővér elvitte. – Ettél volna még? – Igen. Egy somlói galuska volt nálam, felét beadogattam, finomnak találta. Ekkor visszajöttek a nővérek a főnővér vezetésével, időt és energiát szánva arra, hogy ne etessem. – Talán az ebéd előtti etetőknek kellett volna szólniuk – mondtam, de ezt belügyekbe való beavatkozásnak tekintették és hevesen tiltakoztak.
„Mosolyogj, és az egész világ idiótának fog tartani” – valószínű, Vavyan Fable mondását vallja magáénak az otthoni gondozó személyzete, ne tartsa idiótáknak őket senki. A nénikével egy év alatt elérték, aligha tud valaha talpra állni. Amikor az otthonba került, segítséggel tudott lépni tízet, azóta egyet lépett, amikor elesett. A segítség itt kábítást jelent, nem azt, hogy lépjen. Ne keljen fel, nem esik el.
Érdekes a fontossági sorrend, itt például szigorú szabály, ha egy lakót keresnek telefonon, a telefont oda kell vinni neki. Helyes. Alighanem állásvesztéssel járna, ha valaki nem így tenné. Július 27-én 18 órakor a nővér tette a dolgát: – Zsóka néni, telefonja van. – Jaj, milyen jó, szia, életem, éreztem, hogy hívsz – még egy szót sem szóltam, időm sem volt megkérni a nővért, hogy két-három mondat után vegye vissza a készüléket, mert amint tudjuk, a néni kicsit zavart. Negyedóra eltelte után még mindig beszélgetünk. – Add vissza a készüléket a nővérnek. – Képtelen vagyok rá. A továbbiak már egy pszichés beteg mondatfoszlányai, számomra alkalom, hogy lássam, mennyire súlyos az eset. Nem jönnek válaszok a kérdéseimre, ami már önmagában sokatmondó. Olyasmiket kérdezek, amik megismételve válasznak is jók. Nem sikerül, mert azt mondja: – Élek, te is élsz, itt annyian élnek, sok a dolguk, vigyázz magadra, jaj nekünk. – Jobban fogalmazol, mint én, a legtalálóbb szavakat elsőre megtalálod. – Néha én is eltalálom, köszönöm. De folytatja: – A bolond asszony... – Ki az? – Nekem mondják, bolond asszony. – Szólj a nővérnek, vegye el a telefont, mert befejeztük. – Képtelen vagyok, hullajelölt. – Mit mondtál? Válasz a nővértől jön: – Elvettem, befejezték, viszonthallásra.
Szemlélet kérdése, kapacitáshiány? Bunkóság. Egyszerűbb pelenkát cserélni, mint vécére vezetni. Most már túl van ezen. Anélkül, hogy az elmúlt évben „igazi” beteg lett volna, az ágyhoz és székhez kötöttség, a mozgás lehetetlenné tétele oda juttatta, nem lépni, fordulni vagy felülni sem tud az ágyban. Kértem, ültessük kerekesszékbe, sétáltatnám az udvaron, nyár van. – Nincs ereje ülni.
Kevesen vannak, ezzel indokolják, hogy nem úgy teszik a dolgukat, ahogy a lakónak jó, hanem ahogy nekik könnyebb. Valószínű, számban is kevesen vannak, lélekben biztos. Még az öngyilkos terroristát is móresre tanítanák.
Szurkos András
