Testemben éreztem én is a nedvet, a mély
gyökerek és mély talajok ős, fiatal erejét.
– Felmérjük, míg ki nem zöldül – mondta anyám,
és testvérei bólintottak rá hallgatagon, komoran.
– Eddig használtuk együtt mindnyájan, amit egykor
édesapánk hagyott volt hátra, de most már
itt az idő, meghalunk lassan, és gyermekeink
hadd tudják, mi a részük.
– Csörgött a lánc Szakadát tetején, jeleket
vertünk a földbe, aztán nekivágtunk a mélynek,
fák között bujkáltunk, ágakon, bokrokon vesződtünk átal,
megálltak néha ők, öregek, egyezkedtek, és újra
mértük az erdőt, a földet, a fát, a virágot,
minden vad szakadék, minden omladozó mart
drága föld volt most mielőttünk. De én már
nem hallgattam oda. Éreztem testemben mélyen,
hogy nem az erdőn osztozkodunk itt már,
hanem az életen, magán a dús életen és a halálon,
a rettenetes mélységeken – és ezek mellett
elenyészik minden vad szakadék mélysége
Szakadáton. Erdőt osztunk fel a határon, de az életünkön
osztozkodunk, és nem is csak a magunk életén,
hanem itt mindenén, erdő életén, a bogárén,
fáén – beleszédül az ember –, és amikor
kijelezték részemet, nem a fát láttam én benne,
nem az erdőt, hanem a makkok duzzadását és az
ágak bütykeiben pattanásig feszülő nedvet, erőt,
a föld és a fák mély, ősi szerelmét. A délceg
fiatal fák mint feszülő fiatal testek álltak körül
veszedelmesen. Veszedelmesen, hej! Éreztem a szálfák
szerelmét, a rügyezést a bogokban, vágyat a fákban,
a mozduló életet, amit most mind nekem adnak,
és mintha már nem is szálfákat kaptam volna
részül az erdőn, de ahelyett
sok száz derék szál ifjú legényt és nagy lánysereget,
vad lázban égő lánysereget – és én
úgy nyúltam el a televény földön közöttük, mint ősi
pogány úr, kit nem köt az erkölcs
és rendelkezhetik valamennyin.

Tó fenekén
Már csendes és néma a mi életünk itthon,
csendes és néma, mint kő a tó fenekén,
mint a nehéz kő, melyet elhajítottak,
s útját tévesztve megállott s áll tehetetlen.
Fölöttünk hínárok úsznak büszkén, zöld békanyál
és zavaros víz takarja el az eget és a napot.
Erjedezik a mocsár mifelettünk s gőzölög forrva,
erjed az élet, a másé, és nő szabadon,
de mi már mélypontra jutottunk, mélyre,
hol csendesség van csak s mozdulatlanság.
Így szoktuk meg az életet immár és – így jó.
Pedig tudjuk, hogy vannak ragyogó tájak, hol élni lehet,
vannak csillogó tükrű vizek is, jól tudjuk, vannak
csobogó, kristályos patakok, melyekben csillog a nap
és tündöklik az ég és tündökölnek a többi kövek.
És jól tudjuk azt is, hogy a vizeken túl
vannak szárazföldi világok, és ott is
a mi társaink élnek, testvéreink szabadon,
és vannak szédítő magasságú hegyek, félelmetesek;
mibelőlünk! S vannak csillagok is, mindent
tudunk mi, ó, mindent számon tartunk keserűn,
amit egyszer elveszítettünk.
De bölccsé lettünk mindnyájan, mint hordójában
az ember, nem lázadozunk a tó fenekén,
nem kívánunk csillogni, s nem kívánjuk a fényt,
mi a másé. Mélység lett a mi sorsunk,
csendesség és némaság. Tudjuk, hogy a mocsárnak
természete, hogy zavaros, és hogy fojtó hínárok
ússzanak benne. Nem lemondás ez a miénk, csak a
természet rendelésének szabálya, egyszerűség,
a kövek egyszerűsége, akik nem nézik üstökösöknek,
ha felettünk megcsillannak a halak tovaúszva.
Tudjuk, hogy a zavaros tó felett éppen
olyan kék az ég, és éppolyan szép a világ,
és egy pont felé tart mélységünk és a magasság.

Vállalkozás
Örült vállalkozás volt
az egész életem,
megírni mindent,
ami történelem,
s maholnap azt sem tudom,
mi történik velem.