- A moszkvai olimpiai szereplés pszichés eredetű kudarca vagy édesapja példája terelte a pszichológiai tanulmányok irányába?
– Igazából egyik sem, eredetileg orvos szerettem volna lenni. Az egyetem szigorú, egész embert igénylő programjával azonban összeegyeztethetetlen volt a sok edzés és versenyzés, de mivel továbbra is érdekelt a gyógyítás, úgy okoskodtam, hogy a pszichológus is gyógyít, csak éppen nem a testet, hanem a lelket. Szóval, nem édesapám, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem lélektanprofesszora miatt választottam a pszichológiát, hanem mert az orvosihoz hasonlóan ez is segítő szakma. Csakhogy alig kezdtem el tanulmányaimat, Elena Ceaușescu utasítására felszámolták a pszichológiaoktatást, sőt, a kutatásokat is betiltották ezen a téren. Másodévtől gyógypedagógusi képzést kaptunk, ennek köszönhető, hogy most logopédusként dolgozom, és immár húsz éve tanítom is a logopédiát az egyetemen.
– Mi azért elsősorban mégis csak az egykori világhírű gerelyhajítóra emlékszünk. Pedig a lányok nem is tudnak nagyot dobni...
– Én kivételnek számítottam, és ez már nagyon korán kiderült, hiszen kisgyerekként szerettem dobálózni hógolyóval, kővel. Nagyon untam az apám horgászását, közben azzal szórakoztam, hogy köveket dobáltam a Nagy-Szamos túlsó partjára. A kompkezelő csak úgy hányta a kereszteket, amikor látott. Az első sportkör azonban még a torna volt, ám hirtelen nagyot nőttem, megnyúltak a végtagjaim, így aztán Hegedűs Sanyi bácsi, a tornatanár átirányított a kézilabdásokhoz. Na, itt már dobni kellett, én lőttem a legtöbb gólt, s miután az egyik lövésem nyomán a kapus csúnyán beverte a fejét a kapufába, rendesen menekültek az ellenfelek kapusai, amikor nekilendültem. Mégsem ragadtam meg a csapatsportoknál, mivel képtelen voltam elfogadni, hogy mások lazsálása miatt veszítünk. Így kezdtem atletizálni, az első rekordomat métalabdadobásban értem el.
– Gerelyhajítóként pedig három olimpiára is kijutott. Senkinek nem szúrta a szemét az ön elrománosíthatatlan neve?
– Apró részletekben éreztem némi hátrányt, de lényegében mindig megkaptam a teljesítményemért járó elismerést. Ifjúsági koromban fordult elő egyszer, hogy győzelemre esélyesként készülődtem az Izmirben rendezendő Balkán-bajnokságra, az állomáson viszont közölték, hogy nem jött ki a vízumom. Ez annak a szinonimája volt, hogy nem engednek külföldre. Az akkor nagyon fájt, később tudtam meg, hogy kellett a helyem valami elvtársnak.
– A müncheni olimpiára azonban már kijutott – nem egészen 18 évesen. Kárpótlásnak megfelelt?
– Hatalmas élmény volt, és nem is vallottam szégyent. Akkoriban még élt a gyakorlat, hogy a bizonyos szintet elérő fiatal tehetséget kivitték az olimpiára tapasztalatot szerezni. Münchenben egyéni csúcsot dobtam, döntőbe is jutottam. Az egyik ellenfelemmel azon nevettünk, hogy az életkorától akár az anyám is lehetne. Négy évvel később, Montrealban  már elvárások voltak velem szemben – és magammal szemben is –, de csak tizedik lettem.
– Moszkvába pedig már egyértelműen éremesélyesként ment ki, így aztán a hetedik helyet mindenki kudarcként könyvelte el. Min múlott a dolog?
– Az történt velem, amit a pszichológiában túlmotiváltságnak hívunk. A rám nehezedő teher miatt nem tudtam sem enni, sem aludni, amit ettem, azt is kihánytam a verseny előtti napokban. Az olimpiai hetedik hely persze önmagában nem rossz, csakhogy az eredményeinket mindig az elváráshoz mérjük. Pályám csúcsának a 68,80 méteres rekordomat tartom, ennél nagyobbat senki sem tudott dobni a régi gerellyel. És természetesen az 1979-ben Mexikóvárosban aratott Universiade-győzelmemet, illetve hogy ugyanabban az évben Torinóban, az Európa-kupadöntőn megvertem minden idők legeredményesebb gerelyhajítóját, a keletnémet Ruth Fuchsot. Moszkva után jelentős változások álltak be az életemben, férjhez mentem, gyerekünk született, nem vállaltam a folyamatos edzőtáborozásokat. A román szövetségben azt sem nézték jó szemmel, hogy edzőt váltottam – férjemmel, Ráduly Károllyal dolgoztam –, nem adták át a nevemre szóló versenymeghívásokat, gyakorlatilag megtorpedózták az olimpiai felkészülésemet. Pedig a Szovjetunió és NDK által bojkottált Los Angeles-i olimpiában benne volt a jó eredmény.
– Moszkvában még nem foglalkozott pszichológus a sportolókkal?
– Á, dehogy. Sem az edzőm, sem az orvosom, sem én nem jöttünk rá, hogy mi a baj. Senki nem ismerte fel a túlmotiváltság tüneteit, amit most már saját példámmal illusztrálva tanítok a testnevelési egyetemen. Mára sokat változott a helyzet, a legtöbb csúcssportoló mellett már pszichológus dolgozik, mivel a stressz kérdését személyre szabottan kell kezelni. Van, akire a neurolingvisztikai programozás, az NLP hat inkább, másokra a relaxációs-imaginációs gyakorlatok.
– Stressz okozta panaszokkal viszont ma már egyre többen keresik fel a szakembereket. Szaktekintélynek számít a témában?
– Ezt így nem jelenteném ki, de szívesen segítek, ha kell, mivel nemcsak logopédus, hanem tanácsadó és nevelési szakpszichológus is vagyok. Sportolóként az számított sikernek, ha győztem, most akkor vagyok boldog, ha másokon segíthetek. Sok diszlexiás gyerekkel fordultak hozzám, akiknek magas IQ-juk ellenére gondjaik vannak az olvasással, a nyelvtanulással. Ilyenkor nemcsak velük kell foglalkozni, a tanár kollégákkal is meg kell értetni, hogy a gyerek nem lusta, egyszerűen másképp működik az észlelése, az információfeldolgozási mechanizmusai. Fontos lenne a tanítóknak, a tanároknak is képzéseket tartani a tanulási zavarok korai felismerése érdekében. Ugyanakkor szorgalmaznám, hogy a tanári pályát kezdő fiatal végezzen el egy legalább 30 órás önismereti tréninget. Előbb önmagát tegye rendbe, mert ha saját magával rendben van, másként tud figyelni a gyerekekre. Szociális és érzelmi intelligenciát, empátiát, konfliktuskezelést kéne fejleszteni a tanárképzésben, nem csak ismereteket átadni. Kollégáimmal felnőttképzést is kezdeményeztünk tanulási zavaros, diszlexiás gyerekek tanárainak és szüleinek a tünetek felismerésével, és a „diszes”, illetve a figyelemzavaros gyerekek megfelelő támogatásával kapcsolatosan. Felnőtt diszlexiásokkal is szeretnénk foglalkozni, ők is rengeteg problémával szembesülnek a mindennapokban.
– Hogyan viszonyul az örökzöld kérdéshez: mozognak eleget a mai gyerekek?
– Egyértelműen nem, és ez óriási probléma. Nem gyalogolnak, nem sétálnak, nem rohangálnak a szabadban. Autóval viszik őket iskolába, magánórára, edzésre, közben a gyerek előtt minden csak elsuhan, nincs ideje felfedezni a részleteket. Gondoljunk csak bele: a kisgyerek felvesz egy kavicsot, letép egy fűszálat, leguggol egy katicabogárhoz, kézbe veszi, hosszasan nézegeti. Mindez nagyon fontos idegrendszeri fejlődése szempontjából. Ha viszont mindent csak az autó ablakából elsuhanva lát, fizikailag is, szellemileg is sokat veszíthet. Egy hiperaktív, viselkedészavaros kislány édesanyja kérdésemre elmondta, hogy az ő gyereke játszik tableten és a számítógépen naponta 4–5 órát is. Márpedig az egyoldalú kommunikáció és a mozgás hiánya a legtöbb esetben kognitív- és viselkedészavart idéz elő a gyerekeknél.
– Mit javasol a szülőnek, aki azzal szembesül, hogy gyereke veszélyes tartalmakat néz a világhálón?
– Ha a gyerekétől értesült, meg kell dicsérni az őszinteségért, szidással, sopánkodással csak a további kommunikáció lehetőségét veszélyeztetjük. Márpedig manapság kommunikációból van egyre kevesebb  a családtagok között. El kell magyarázni azt is, hogy amit ott láttál, nem hasonlít a valósághoz, azt pénzért csinálják, az igazi szerelem nem ilyen. És elmondani az ő szintjén, mivel jár az igazi szerelem. A gólyamesét pedig lehetőleg mellőzni kell. A szexualitás és a kisbaba érkezése iránt érdeklődő gyerekek szüleinek figyelmébe a Peti, Ida és Picuri című képeskönyvet ajánlom.
– Közel 63 évesen is irigylésre méltó formában van. Hogyan csinálja?
– Hasizomgyakorlatokat és nyújtásokat végzek naponta, mert bizony én is órákat ülök a számítógép előtt. Ha tehetem, sokat járok gyalog. No meg van egy kertünk, a kertészkedés pedig kiváló lehetőség a testmozgásra. És a stresszkezelésre is.

RÁDULY-ZÖRGŐ ÉVA
Nevelési szakpszichológus, logopédus, volt olimpikon sportoló, többszörös országos bajnok és román csúcstartó gerelyhajításban. Kolozsváron született 1954. október 23-án, édesapja Zörgő Benjamin pszichológus, szakíró, szerkesztő, fordító. A kolozsvári Báthory Líceumban érettségizett (1973), a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett lélektan szakos oklevelet (1977), majd elvégezte a bukaresti Testnevelési Főiskolát (1982). Pályáját logopédus-defektológusként iskolákban kezdte, 1990-től a kolozsvári Báthory Líceumban logopédus. A BBTE-n neveléslélektant, logopédiát, sportpszichológiát és a pszichológia tanításának módszertanát tanítja. A Kolozs Megyei Atlétikai Szövetség aktív elnöke volt, ma tiszteletbeli elnöke. A Román Atlétikai Szövetség vezetőségi tagja, a Román Olimpiai Bizottság etikai bizottságának tagja volt. Legfontosabb eredményei: egyetemi világbajnok (Mexikóváros, 1979), Európa-válogatottság (Montreal, 1979), többszörös Balkán-bajnok, három olimpia (München 1972, Montreal 1976, Moszkva 1980) döntős résztvevője, veterán Európa-bajnok gerelyhajításban (Budapest, 1992). Logopédusi tevékenységéért 2015-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.