Mivel jobb mellső lábára sántított, persze rögtön került, aki egyből azt mondta rá, hogy valami rosszban sántikált.
Az említett medve aztán elcammogot főnökéhez, a szármányi Nagy Bakkmedvéhez, és jelentést tett a történtekről. Az öreg medve megdermedve hallgatta a beszámolót, és összetrombitálta, jobban mondva összemorogta a medvék képviselőit meghallgatás céljából. Miután a résztvevők mindannyian kimorogták magukat, ő is meglehetősen morcossá vált, mancsával rávágott egy kivágott fa tuskójára, ami kerekasztalként szolgát, és csendet kért. Bírálatában nem kímélt sem Istent, sem embert, sem medvét. A mérsékelt égövi állatok királyaként az eszmecsere végén a következő következtetéseket vonta le:
Az egész baj forrása az emberek elállatiasodása és a medvék elemberesedése. A történelem folyamán – és napjainkban egyre inkább – az ember állati módon behatolt az erdőkbe, és üsd, vágd, nem apád! jelszóval irtotta és irtja azokat. Egy kilakoltatással felér, ha téli búvóhelyünkről elzavarnak bennünket – jelentette ki. Ezért aztán talán érthető a medvék reagálása, akik cserében nem a volt cserés vágottasban üldögélnek talpukat nyaldosván, hanem nyilván ők is – kölcsönösségre hivatkozva – bemerészkednek az emberlakta területekre. Kérni fogom a polgármestereket, hogy bár egy garzont utaljanak ki azoknak, akik így út szélére kerültek – morgolódott tovább. Bejelentem, nem vagyunk igényesek, még fűtést és világítást sem igényelünk a földönfutó, téli álmot aludni szándékozó medvéknek – mondta a Bakkmedve, majd így folytatta: az ember, bár tudja, hogy a medve nem játék, mégis plüssmaciként kezeli, és szívesen fényképezkedik vele. Így nem csoda, ha a medve azt hiszi, hogy az ember a barátja, és legszívesebben elvinné barlangjába bemutatni családjának. De egy baráti vállon veregetés bizony végzetes lehet az emberre nézve. Közben a kétlábú barát szorgosan szennyezi a természetet, szétszórja vagy kukába dobja feleslegesnek ítélt élelmét. Aztán azok a medvék, akik az ember közelsége miatt azok jellemvonásait is magukra öltik, rászoknak az emberi táplálékra, ellustulnak, és elindulnak kukázni! –emelte fel hangját a Főmedve. Mert ugyebár mégiscsak könnyebb foglalkozás ez, mint málnát szedegetni a cserjésben, vagy lesni, míg megpépesedik a vadvackor. De egyebet is eltanultak a jámbor állatok az elvaduló embertől. Napestig azt látják, hogy őnáluk egymást érik a lopások, rablások, és ilyenkor néha bizony még gyilkosság is történik. Az emberek esetében életfogytiglan börtönbe kerülhet a tettes, de ránk nézve bevezethetik a halálbüntetést, legjobb esetben is halálotokig állatkertbe kerülhettek – emelte fel fenyegetőleg mancsát a vezérmedve. Ezért mondom néktek, ne menjetek jószágot rabolni vagy emberre támadni, mert akkor nem állok jót magamért, de érettetek sem.
Aztán vessen magára az a medve is, amelyik rászokott a kantinkosztra, és az etetőkre jár jóllakni, ahol bőségesen ellátják mindenféle földi jóval. Hányan hagyták ott fogukat és trófeájukat még Ceaușescu idejében, amikor „elhulltanak legjobbjaink” a hosszú vadászatok alatt? Kérhetnénk az állatvédőket, hogy – valamiféle új kvótarendszer jegyében – juttassanak azokba az országokba, ahol olyan nagy a védelmünk, lévén hogy véreinket ott kiirtották már régen, de mivel mi itt születtünk, itt kell élnünk vagy halnunk, mert ott az ember, akarom mondani, a medve az erdőben még egy árva magyar szót sem hallhat. Az állatvédők különben is addig védik a fokozottan veszélyeztetett állatokat, amíg teljesen ki nem pusztulnak.
A végén, miközben mancsával vakargatta fejét a Főmedve, optimistább hangot ütött meg, és kijelentette: Amíg azt sem tudják, hányan vagyunk, és ilyen jól elvitatkoznak sorsunkról a szakemberek és politikusok, az állatvédők és vadászok meg úgy néznek egymásra, mint lőtt medvére, addig itt semmi változás nem fog történni, és nyugodtan élhetünk tovább, mint Marci Hevesen, vagy mint eddig is maci a Kárpátokban.