Máthé Edit 1985-ben született Marosvásárhelyen, 2007-ben diplomázott festészet szakon Kolozsváron, ahol az AKIK Képzőművészeti Csoport vezetője volt, majd 2009-ben Budapesten újabb, lakberendezői diplomát szerzett. Ismeri a nagyvárosok vonzáskörét, alkotómunkában kiteljesedni mégis visszatért szülőföldjére.
Már munkái címválasztásában (Mélyszántás, Ágyások, Őszi szántás, Gyom, Mezsgye, Pelyva, Víz) a természet elemei felé irányul. Koherens egységet alkotó, köztes motívumot, a vég és az újjákezdés közötti pillanatot ragadja meg: a várakozást, a már nincs és a még nincs közti állapotot.
A kiállítás címét a buddhizmus nagykönyve, a Bardo tödol (Tibeti halottaskönyv – a szerk.) ihlette, amely a tibeti tanításokat foglalja magába az elmúlás és az újjászületés szakaszát illetően.
A cím, akárcsak a témaválasztás, szervesen kötődik az előző kiállításaihoz. 2012 és 2013-ban Mikházán és Nyárádremetén Lélekjelenlét, 2015-ben pedig Jelenlét címmel a kolozsvári Korunk Galériában volt egyéni tárlata.
A Lélekjelenlét, akárcsak a Jelenlét, statikus állapotot feltételez, a Bardo viszont dinamikus átmenetet egyik helyzetből a másikba. Egy olyan köztes állapotot, ahol a tudat végtelen lehetőségei bontakozhatnak ki. Máthé Edit festményei alapvetően meditatív, lírai hangulatot árasztanak, a természet folyamatosan változó, gyorsan illanó pillanatait igyekeznek rögzíteni, városi környezettől távoli, természeti világot hozva be a galériába, a mindent összefogó harmónia, életenergia lüktetését vetítve ki vásznaira.
Munkáinak textúrája egyedülállóan érzéki. A szilikonelemekkel vegyített vastag olajrétegeket nemcsak szemünkkel látjuk, hanem szinte a bőrünkön érezzük. A Tarló című festményén érezni a frissen learatott búzaszárak szúrását, a Föld és a Nap egyesüléséből született élet forróságát. Az életadó és fenntartó kenyér melegét, otthoni ízét. Vonalvezetése, színvilága csontig hatolóan érzékelteti a forró, nyári napokat, a föld szikkadtságát, a tavasz sarjadó lágyságát, az ősz beteljesült nyugalmát. A halál és az újjászületés köztes állapotait, folytonos lüktetését.
A színes ecsetvonások több munkáján, mint valami virágszirmok vagy pilleszárnyak, a könnyed önfeledtség állapotát sugallják. Ilyen például a Rekettye és a Gyom című festmény. Első látásra paradoxok a képek, hiszen a „használhatatlan” növényeket körül lengve a színes ecsetvonásokkal sugallja, hogy a természetben nincsenek jó vagy rossz dolgok, alacsonyabb vagy magasabb rendű növények, mindegyiknek jól meghatározott célja, rendje és energiája van.
A Bardóban a testünk nem létezik, átveszi helyét a szellem folytonos változásának, halálának és újjászületésének tudata, emóciója. Máthé Edit festményein sem a természeti elemek a fontosak, a természet mulandóságában vibrál a benne rejlő végtelenség energiájának szívritmusa.
A művész úgy véli, hogy az ember életében szükséges a fizikai erőkifejtés, az alkotó tevékenység, az összhang, a harmónia. Ez az erőkifejtés egyfajta aszkézis, elszakadás a hétköznapok felszínességétől, a tévétől, a telefontól, az internettől, csendes önmagába fordulás. Így válik számára az alkotás folyamata rítussá, mágikus cselekvéssé, személyiségének kiteljesedésévé, amely által összhangba kerül önmagával és az őt körülvevő világgal az alkotás Bardójában.
Ha figyelmesen szemléljük ezeket a képeket, és átengedjük magunkat az általuk generált szellemi és érzéki emócióknak, joggal idézhetjük Milarepát, a csendes szemlélődés nagy mesterét: „Ha a szellem megnyugodva és csendesen folyik, mint a hatalmas folyam békés vize, nem az egyéni Én ismerete és tudása fog benne felmerülni, hanem a víz megnyugodott tükrén megjelenik az örök valóság képe.”
Kányádi Iréne
