Folyik a vesszőparipa-futtatás a román sajtóban. A műfelháborodottak sokasága már-már azt követeli, hogy vonják meg konkrétan Kelemen Hunor és általa képletesen mindazok állampolgárságát, akik nem vagyunk hajlandók részt venni a bennünket legyőző „nyertes” közelgő ünneplésének mámorában. Sportnyelven kifejezve olyan ez, mintha célpontba vennék azokat, akik nem boldogok, nem üdvrivalganak akkor, amikor csapatuk vereséget szenvedett.
Megismétlem és nyomatékosítom magam is: december 1-je nekünk, magyaroknak nem ünnep! Mint ahogy 1953. november 25-e sem ünnep az angoloknak, amikor futballcsapatuk épp a magyaroktól szenvedte el „az évszázad vereségét”. A magyarokat sem lehet felelősségre vonni azért, hogy ünnepeltek és boldogok voltak a 6–3-as győzelmükkel. Így mi sem mondjuk, mondhatjuk azt, hogy Románia ne ünnepelje meg azt a képletes napot, amikor addigi terjedelmének több mint kétszeresére, 140 ezerről 297 ezer négyzetkilométerre, lakossága 9 millióról 18 millióra, ipari kapacitása pedig két és félszeresére növekedett, s ezzel a kis, akkor még alig több mint három és fél évtizedes múltra visszatekintő, 1881. május 10-én létrejött balkáni királyságból nagy közép-európai hatalom lett. Hogy a maguk erejének vagy a világpolitikai spekulációnak köszönhetik-e ezt, hadd ne firtassuk. A tények tények, a döntésre a pecsét ráüttetett, -süttetett. A Párizs környéki békeszerződések győztesnek kiáltották ki a háború során minden fronton vereséget szenvedett Romániát azon a tárgyaláson, amelyen a vádlottak padjára ültetett Magyarország szót sem kapott, szót sem kaphatott. Valami olyasféle történt – hogy a sportnyelvnél maradjunk –, mintha a vesztes csapat labdarúgóinak még pályára sem szabadott volna lépniük, s ajtók mögött hozatott volna meg a döntés: ők a vesztesek! És akkor: ünnepelj, vesztes! Örülj a vereségednek. Örülj, hogy leparancsoltattál a játszótérről, lelkesedve fogadd az ellenfél győzelmét! Miközben vörösre vered a tenyeredet, kiálts, üvöltsd, hogy éljen! Éljen! Nem gondolják, kedves honfitársaink, hogy a helyzet abszurd, s az önök háborgása természetellenes? Hadd adassék meg nekünk a jog az azóta is tartó jogtalanságban, hogy szomorúak lehessünk akkor, amikor történelmünk legnagyobb vereségét elszenvedtük.
Önök ünnepeljenek – nekünk ez is természetes –, s fontolják meg azt is, nem lenne-e igazabb és méltányosabb ama december 1-jei ünneplés önöknek is, ha akkori ígéreteiket be is tartották volna vagy tartanák, de ne kívánják tőlünk, hogy ebben az ünneplésben – nemcsak vesztesként, de becsapottként is – részt vegyünk.
