István király szentté avatásának idején (1083) és ahhoz kapcsolódóan három legenda született. Ezek a Kis, Nagy és Hartvik-féle néven ismertek.
969-ben (egyes feltételezések szerint 975-ben) született Esztergomban Vajk néven, mely a „hős” vagy „vezér” jelentésű török szóból ered. Ez a névadás is arra mutat, hogy a magyar vezetőréteg  a magyar mellett törökül is értett. Apja Géza nagyfejedelem, a hagyomány szerint Árpád vezér dédunokája. István anyja, Sarolt az Erdélyben uralkodó Gyulák családjából származott. A Gyula eleinte méltóságnév volt, Sarolt apja Bizáncban lett keresztény, így e házasság a két fejedelem együttműködését, a nyugati és keleti orientáció párhuzamát is jelentette.
István három legendája (életirata) egyikének tanúsága szerint gyermekkorában különös gondot fordítottak az oktatására, grammatikát (nyelvtant) is tanult, ami csakis a latin elsajátítására vonatkozhat. Géza felismerte, hogy népe európai beilleszkedése csak a kereszténység felvétele révén lehetséges, s azt is, hogy e vallás alkalmas egy új, letelepedett társadalom irányítására, ezért 972-ben papokat kért I. Ottó német-római császártól. Ottó Brúnó szent-galleni szerze­test püspökké nevezte ki, Gézát és udvarának tagjait ő keresztelte meg, ám a fejedelem holtig áldozott pogány isteneinek is. Vajk a keresztségben – akárcsak apja – az István nevet kapta, Szent István vértanú nyomán.  Géza a bajor herceg – a későbbi II. Henrik császár – nővérével, Gizellával házasította össze őt.  Amikor a frigy megköttetett, Gizella még nem császári család sarja volt, hanem „csak” Civakodó Henrik bajor herceg leánya. A házassági kapcsolat mindenekelőtt békét jelentett a magyaroknak nyugat felé, de a keresztény vallás és kultúra befogadását is. Ekkor számos német lovag érkezett az országba, akik István seregének magvát alkották. István atyja halála után, 997-ben vette át az uralmat, melyet a somogyi Koppány, a család legidősebb férfitagja fegyverrel vitatott, a korábbi, szeniorátuson alapuló örökösödés alapján. Koppány és hívei valóságos szándékairól az egyik István-legenda azt jegyezte fel: „Bizonyos nemesek eddig, kiknek szívében féktelenség és restség fészkelt, látván, hogy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat, ördögi sugallatra elvetették a király meggyőződését, és a korábbi élvezetekre adva ismét lelküket, fegyvert ragadtak ellene.” Koppányék tehát attól tartottak, hogy István még apjánál is határozottabban terjeszti majd a keresztény hitet, ami ellenkezett pogány meggyőződésükkel. Kiváltotta elkeseredettségüket az is, hogy Istvánt – felesége révén – elsősorban idegenek vették körül, Koppányt pedig a régi rend hívei követték. István legyőzte őt a veszprémi csatában, s tetemét felnégyelve, tagjait Esztergom, Győr, Veszprém kapujára függesztette ki, valamint elküldte Erdélybe.
1000 karácsonyán vagy 1001. január elsején megkoronáztatta magát Esztergomban. A király cím Nagy Károly frank uralkodó nevéből származik, a koronát későbbi források szerint István kérte II. Szilveszter pápától. A kortárs Theotmár merseburgi püspök úgy tudja, hogy azt III. Ottó császártól kapta. A két adat nem mond ellent, a császár ekkor Rómában a pápával együtt tevékenykedett. Ez nem tette Istvánt a császár vazallusává, a koronaküldés az ország függetlenségét jelentette a római egyház védnöksége alá helyezve.
Ezután István lerakta a magyar állami és egyházi szervezet alapjait, kijelölte a királyi birtokok székhelyeit, a várispánságokat – ezzel megalapozta a megyerendszert, kibocsátotta az első magyar ezüstpénzt s kiadta első törvénykönyvét. Megalapította az esztergomi érsekséget s a püspökségeket latin szertartásrenddel, de engedte a görög rítust is. Megújította a 996-ban alakult pannonhalmai apátság kiváltságait, s bencés monostorokat alapított, ezek az írásbeliség műhelyei lettek. A kis legendában leírtak így jellemzik a fiatal királyt: „Nem szerette azokat, akik igaztalant cselekszenek, vagy megadják magukat az igazságtalanságnak. Isten parancsolatainak hű sáfára volt mindenképpen. Elgondolta, hogy regula nélkül hagyván a szent keresztségben újszülött népet, könnyen visszaeshetnék vétkes oktalanságába. Ezért népét az egyház törvényeire oktatta, meghajtott nyakára regula és törvény igáját rakta, s teljességgel eltörölte a gonoszok minden tisztátalanságát.”
1003-ban erdélyi hadjáratában leverte nagybátyja, Gyula hadait, a területet országához csatolta, s ott püspökséget alapított. 1008 körül rokonát, Csanádot küldte a Maros-vidék ura, a bizánci hitű Ajtony ellen. A győzelem után a terület ispánja Csanád, püspöke később Gellért lett. Húgát a kabar vezérhez, Aba Sámuelhez adta, így azok elismerték István főségét, s létrejött az egri püspökség. 1009-ben alakult meg a pécsi, majd a kalocsai püspökség, ez csakhamar érsekség lett. Az egyház fenntartására rendelte a termés tizedét.
1015 körül Erdélybe besenyők törtek be, a magyar csapatok kiverték az ellenséget. 1018-ban István a bizánci császár oldalán hadat viselt a bolgárok ellen, zarándokutat nyitott a Dunántúlon Jeruzsálem felé, s ekkor kezdte összeállíttatni Intelmeit Imre fia számára. A karoling királytükrök mintájára készült mű általános erkölcsi kérdések, uralkodói erények mellett a helyes kormányzás alapelveit is tárgyalja. Imre nem vehette hasznát e tanításoknak, apja életében, 1031-ben vadászaton meghalt. István az 1030-as években adta ki második törvénykönyvét. 56 cikkelye maradt ránk, ezek a közrend és a magántulajdon megszilárdítására, a királyság és az egyház megerősítésére törekedtek, s minden tíz községben templomot építtetett. Tiltotta az emberölést, a lopást, a gyújtogatást, a király elleni összeesküvést.
1030-ban az új német császár, II. Konrád megtámadta az országot, s a Rábáig hatolt. István kiürítette az elfoglalt területeket, s így csata nélkül is visszaverte az ellenséget. Az üldözés során Bécsnél számos foglyot is ejtett, Konrád sereg nélkül tért haza.  Hartvik püspök leírása szerint „Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte. Mindig úgy mutatkozott, mintha Krisztus ítélőszéke előtt állna. Mindenféle-fajta Istennek tetsző erénnyel ékes lévén, eltökélte: Isten színe előtt szentségben és igazságban él életének minden napján.”
1031 után merényletet kíséreltek meg ellene, melyet Vazullal, István unokatestvérével, az akkori szeniorral hoztak kapcsolatba. A király megvakíttatta és megsüketíttette rokonát, hogy alkalmatlanná tegye a trónra. Vazul három fia cseh, majd lengyel földre menekült, közülük András és Béla később magyar király lett. István utolsó éveiben Aba Sámuel lett a nádor, ám utódjául unokaöccsét, a velencei Orseolo Pétert jelölte ki.
1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hunyt el. A székesfehérvári bazilikába temették, halála után háború tört ki Péter és Sámuel között, az Árpád-ház számos trónviszálya közül az első, melybe a német császárság is beavatkozott. Istvánt nagy utóda, I. László emeltette oltárra, azaz tette az egyház szentjévé, fiával, Imrével és Gellért püspökkel együtt 1083. augusztus 20-án. Ünnepe a világegyházban augusztus 16., nálunk augusztus 20., amely ma nemzeti és hivatalos állami ünnep. Szent István ezer éve a magyar államiság szimbóluma. Jobb karja egyházi kultusz tárgya, akárcsak koponyacsontjai. A magyar korona is, melyet a XII. században alakítottak ki, így István nem viselhette, az ő nevéhez kötődik. István fő érdeme a magyarság európai beilleszkedése, sikerei titka: egyensúlyteremtő képessége. Legtöbbet hangoztatott szavai: „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”
 

(A Cultura Magazin nyomán)