Hej, szomorú ezeknek a történeteknek az első, hogy úgy mondjam, kefelenyomata – csakhogy azt a kefét voltaképpen „Ráday-bölcső”-nek hítták. Hegyes szögekkel volt kiverve, abba fektették a betyárt, ott vallott, ott jött napvilágra a sok történet, abból a bölcsőből született. Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak, szinte szégyenletesebb az országra, mint a garázdálkodás, melyet véghezvittek. Mindegy, kiirtották; csak az elkövetett „virtusaik” élnek imitt-amott, de legjobban és legtovább azok, melyek a Jókai emlékezetében megragadtak, melyekből A lélekidomár és a Sárga rózsa keletkeztek.
Pedig a folyosó beszélgetései ebben az időben nem voltak oly vidámak és kedélyesek, mint egyébkor. Az 1864-iki és 65-i ínséges esztendők nagyon megviselték az országot. Az Alföldön, melyet „Európa zsírosbödönének” nevezett el a jó Dugonics András, a nyomornak oly hihetetlen jelenetei játszódtak le, melyeknek felsorolásából hosszú időkig nem bírtak kifogyni a hon atyái. Megnyilatkozott e nyomornak sötét hátterű képeiben a magyar nép egész karaktere, türelme, fatalizmusa és humora. Ezek a keserű történetkék csak panaszoknak látszottak, pedig voltaképpen becses néprajzi adalékok. Mint a perzsa öböl kagylós állatjainak könnyeiből igazgyöngyök teremnek – úgy fakadtak ki e folyosón hallott jelenetekből és esetekből a Szerelem bolondjai, mely A Hon tárcájában jelent meg 1868-ban.
Sokat, egyebet is dolgozott, miközben e regényt tervezte s írta. Szinte hihetetlen, mi mindent írt. A Honban majd minden nevezetesebb politikai kérdéshez hozzászólt. Lapozgatva az elsárgult lappéldányokat 1866-ból, ott találjuk az ínségi aggodalmakról és kiegyezési kísérletekről írt cikkeit. Mire kellene hát az a Reichsrath most? Mit hozhat egy háború előtti kongresszus? Hová juttatta az államot az egységes német politika? Cikkezik s szerkeszti az Üstököst, amelyben esszészerű, élénk rövid jellemrajzokat ír Kazinczy Gábor Szalay Lászlóról, Madách Imréről. A Hazánk és Külföldben is két elbeszélése lát napvilágot. Legtöbbször utolsó percben adja a kéziratot. A kiadó Emich Gusztáv néha háromszor is küld föl lovaslegényt a Svábhegyre egy-egy novellarészletért. Ezalatt Balatonfüreden villát építtet, s örökké jön-megy azon a vonalon, mint az órainga, a kőművesek munkáját nézegetni.
A svábhegyi villa megvan még ugyan, de az asszony ráunt. A szomszédban kocsma nyílt, nagy lármával vannak, nyikorog a kíntorna, duhaj legények énekelnek, ordítanak reggelig, nem tud aludni éjjel miattuk, se a szerepét tanulni. Ez az oka, amiért egyszerre Balatonfüred lett a világ legszebb pontja. A másik ok, a be nem vallott, talán Hurayné, Laborfalvi Jozefa, akinek az ura Balatonfüreden fürdőorvos és igazgató. A harmadik ok, amiért a villát építik, hogy van miből. A Hon s az Üstökös úgy hányja fel nekik a pénzt, mint a Vezúv a lávát. De a legeslegigazibb ok, hogy Jókai látogatóban lévén Huray sógoránál, ottan egy bennszülött éppen egy telket ajánlott annak megvételre.
Nem rossz helyen fekszik, a templom mögött, ahol a savanyú víztől kihajlik az út Füredfalva felé. Jókai azt mondta rá olyan könnyedén, mintha egy ibolyacsokorról volna szó, hogy ő megveszi.
– De hiszen terméketlen – intette a sógor –, még a bogáncs sem nő meg rajta.
– Éppen az a szép benne – lelkendezett Jókai –, az a nagy élvezet, mikor a földet kényszerítjük, hogy teremjen. És megvette a kis sivatagot. Mikor már megvolt, beösmerte, hogy könnyelműség  két nyaralóhelyet tartani, mikor évenkint csak egy nyár van, nagy bolondság, hanem ha már megvolt a telek, a villaépítés már csak logikus folyomány. S ilyen folyománynak készült a balatonfüredi villa és kis parkja, meglehetős csinos összeget emésztvén fel. Úgyhogy Jókai, aki mindig rossz gazda volt, kedvetlenül látta csinos tőkéjének megcsappanását, s hogy azt visszahozhassa, kitervelte, hogy még egy harmadik lapot alapít a kettő mellé, egy, a nép szájaízére szánt hetilapot, mely 1865-ben meg is kezdte pályafutását Az Igazmondó név alatt, s „összeütését” Bakcsira bízta. Itt jelent meg mindjárt kezdetben a Mégsem lesz belőle tekintetes asszony című elbeszélés, egy valóságos zsuzsu, Adatok a szabadságharc történetéből, Egy magyar honvéd s más apróságok.
A lap hamar elterjedt, mert eleinte, amíg megalapításakor Jókai is többet foglalkozott vele, s nem bízta teljesen másokra, jól volt szerkesztve, nem ama együgyű recept szerint, mellyel íróink a nép számára dolgoznak még ma is, zsírtól csöpögő pórias nyelven, mely a nép durvább, körmönfontabb szólamaiból van összehordva. Az írók csak képzelik azt, hogy az megfogja a nép fiát, ha őt ily sujtásos nyelven szólítják meg, pedig ellenkezőleg van; nem szereti azt olvasni, lenézésnek veszi, hogy nem finomabban beszélnek hozzá, mikor pedig megértené amúgy is – sőt az az úgynevezett „tőrülmetszett” nyelv nem is az ő nyelve, nem beszél úgy senki a nép között: a marmancs is csak a füvek közt szép imitt-amott, de egy egész boglya csupa marmancsból ehetetlen szemét volna. A tartalomnak kell világosnak lenni, tisztának, a nép eszéhez, fölfogási erejéhez igazítottnak.
Ily elfoglaltság között, mely magában véve is bámulatra késztető, a király koronázására készülő ország lázas mozgolódása, sarkantyúpengetése és ujjongása mellett írja meg tetejébe a Szerelem bolondjait, mely a legszebb regényei sorozatába illeszkedik pompás mellékalakjaival és megkapó hangulatával, újból igazolva, amit  mondtunk, hogy Jókai tárgyaival az ínycsiklandozó francia főzés- és tálalásművészet embere, ahol az étvágyat a nyers anyag felmutatásával is ingerlik és fokozzák. Mit érne olyan lázas, eseménybő időkben egy regény, melyben a két szomszéd várban lakó Etelka és Elemér szerelmi viszonya tárgyaltatik, de ki ne olvasná szívesen az imént elmúlt alföldi ínség megrázó képeit és a provizórium mizériáit, egzekváló katonáit költői foglalatban?
A Szerelem bolondjai főszemélyeit hibáztatta ugyan a kritika, hogy lelki fejlemény híján hajtják végre a cselekvényt, de a közönségnek annyi élvezetet okozott, mint a Jókai legjobb regényei, őt magát pedig egyetlen műve se tette olyan boldoggá, mint éppen ez.
Hiszen már úgyis boldog volt. A külföld figyelme is feléje kezdett fordulni. Módja, egészsége jó, testben, lélekben, években fiatal, csak a haja indult pusztulásnak, de a kopaszságot eltakarja a babér. Neve a legszebben csengők közül való az országban, minden kúriában, minden kastélyban kedvesen ösmerős, sőt, talán a kunyhókban is, könyvei közül egyik-másik alkalmasint ott lesz vagy a mestergerendán, vagy a könyvpolcon, vagy az üvegszekrényben, vagy a könyvtárteremben. Csak egy magyar ház van még előtte bezárva. Egyetlenegy. De az nem fekszik Magyarországon, említeni mégis lehet, mert magyar ember lakik benne. Mégpedig – Vörösmarty szerint – a legelső magyar ember. A bécsi Burgról van szó.
Hát ebben a nagy házban lakik az az első magyar ember, aki nem vesz tudomást az első magyar íróról. Lehet, hogy tud is felőle. Oh, bizonyosan, hiszen eleget panaszkodott Szögyénynek, Vaynak az Üstökös egy-egy gúnyverse miatt. A Jókai név ott fent se lehet egészen ismeretlen. Csakhogy ott fent az a baja van, hogy rebellis név. A királynak jó emlékezőtehetsége van, még ha nem tudná is, hogy írt volna Jókai valaha valamit, azt bizonyosan nem felejtette el, hogy gróf Zichy Nándor írt valamit, amiért be volt csukva bizonyos Jókaival. Sőt arra is emlékezhet, hiszen csak a minap volt, hogy a brazíliai császár (Dom Pedro) Pesten jártakor csak azért nem fogadta el a lakást a budai várlakban, mert fesztelenebbül akart érintkezni a század egyik legnagyobb szellemével, ugyancsak ezzel a bizonyos Jókaival.
Tudni kell azonban, hogy akkor a Burg még nem volt olyan mord épület, mint most; voltak muskátlis ablakai is; ami csak olyan szólam arra nézve, hogy fiatalasszony volt a háznál – Erzsébet királyné. Ő már tudhatott Jókairól, ha egyebünnen nem, a magyar nyelvtanítójától Falk Miksától vagy Ferenczy Ida kisasszonytól. Arra is figyelmessé tették, hogy a Szerelem bolondjaiban nővére, a szép nápolyi királyné szerepel.
Így történt aztán, hogy egy udvari estélyen (azon, mely A lélekidomárban van leírva), a királyné cercle alkalmával megszólította az országgyűlési képviselői minőségben megjelent Jókait, kérdezősködve, hosszú lesz-e még a most folyó regény és mikor jelenik meg önálló kötetben, mert szeretné olvasni, mire Jókai egy udvari ember (de nem a bécsi udvari embert értve, hanem a XIV. Lajosét) szikrázó szellemességével felelgetett:
– Régen láttam már önt – szólt a királyné.
– Én pedig – felelte Jókai – még mindig magam előtt látom felségedet azon pillanat óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat átnyújthatni.
– Ön azóta is sokat dolgozott.
– Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.
– S ön mentől többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.
– Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya nemzetünknek.
Néhány hónap múlva, 1868-ban megjelent a regény négy kötetben, s Jókai személyesen vitte el a királynénak. A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy fél óráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülő leánykáját, Mária Valériát, s megbiztatta, hogy vegye ő is a karjaira.
Mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírákat, ez a leereszkedő kegyesség úgy húzott ki Jókaiból egy új gyengeséget: a hiperlojalitást. Ebből a betegségéből nem is fog többé meggyógyulni.

(folytatjuk)