Szent Istvánt a magyar történelmi emlékezet múltunk legnagyobb alakjának tartja. Életéről jóval kevesebbet tudunk, mint az időben hozzánk közelebb élt nagyjainkról vagyis mindazokról, akik egy közösség építésében, megtartásában szereztek múlhatatlan érdemeket, vagy annak méltóbb életéért tettek mérhetetlenül többet, mint magánéletükkel bajlódó kortársaik.
Keveset tudunk viselt dolgairól, ezért vele kapcsolatban tágabb tér nyílik a fantáziának, mint például Kossuth Lajos esetében, akinek kalapjára – mint tudjuk – karikára esik az eső. A tudományos objektivitás mércéjére felesküdő korunk pedig méltatlanul lekezeli a fantázia szerepét, a művészetek felségterületére száműzve azt. Pedig…
Ha Szent István nevét kiejtjük, a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket látjuk magunk előtt. A magyar Szent Korona Európa egyik legrégebben használt beavató koronája, a magyar államiság egyik jelképe, mely végigkísérte a magyar történelmet a 12. századtól napjainkig. A történelmi hagyomány szerint I. István király a halála előtti napon, 1038. augusztus 14-én a Szent Korona képében ajánlotta fel Magyarországot Szűz Máriának. Ezzel a Magyar Királyság koronázási ékszeréből fokozatosan a magyar államiság jelképe lett. A koronázási paláston pedig látható I. István, Gizella királyné és Imre herceg egyetlen fennmaradt korabeli ábrázolása is. Büszkék lehetünk arra, hogy ilyen kivételes személyiség nyitotta meg királyaink sorát, és nem egy – mondjuk – Véresbárdú Erik. Szent István többek között törvénykönyvet, intelmeket és olyan közigazgatási találmányt hagyott ránk, amelyet ma is használunk: a megyét.
István szélesebb körű tisztelete 1083-ban kezdődött, amikor I. (később maga is szent) László király parancsára földi maradványait „felemelték”. Kultusza a 12–16. században terjedt el az egész Kárpát-medencében. A középkorban ő vált minden jog kútfejévé, ereklyéi a legnagyobb becsben tartott kegytárgyak voltak. Egyházi tiszteletét augusztus 20-ai dátummal már az 1092. évi szabolcsi zsinat előírta, állami ünneppé I. Ferenc császár nyilvánította, ma pedig ez a nap a legfőbb nemzeti ünnepünk. Neve összeforrt a magyarok európaiságával, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója.
A 17. században keletkezett egyházi ének – amely a Boldogasszony Anyánk mellett a katolikusok legkedveltebb éneke lett – első sorai így hangzanak:
„Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga, / Ki voltál valaha országunk istápja? / Hol vagy, István király? Téged magyar kíván. / Gyászos öltözetben teelőtted sírván.”
Az éneknek gyönyörű népi változatai is ismertek, például a moldvai Klézséről.
Az augusztus 20-ai ünnepségek hagyományos szertartásává vált a Szent Jobb körmenet, amelyet 1818-ban rendeztek meg először a budai várban. 1895-ben pedig először lobogózták fel a középületeket az ünnep alkalmából, belügyminiszteri rendeletre.
Az össznemzeti ünnep ellenére azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy a századforduló magyarjai számára a honfoglalás ezredik évfordulója, amit 1896-ban ünnepeltek, nagyobb ünnep volt, mint az államalapításé. A millenniumi emlékmű 14 szoboralakja közül az első Szent Istváné. A Hősök Terén álló szoborkompozíció középpontjában azonban a kétszeres nagyságú Árpád és a honfoglaló vezérek lovas szobra áll. És nem véletlenül. A kommunista történetírás, majd a szabadelvűség szép eszméjét kisajátító liberalizmus múltbecsmérlő divatja kitolta emlékezetünk méltó helyéről Árpád vezért és „kalandozássá” degradálta Európa jelentős részének a magyar törzsek általi sok évtizedes uralmát. István királyunk egy erős népben gyökereztette meg a kereszténységet, ezért Árpáddal együtt kell emlékeznünk rá.
Azt hiszem, minden magyar részéről természetes gesztus, ha „kívánjuk még” a múltunkból mindazt, ami felemelő, kivételes és erőt adó.
