A kemény nyári munkák után édes szendergéseink habkönnyű álmaiban jelenik meg újra és újra az a nagy szelet zsíros vagy szilvalekváros kenyér, amely majd letörte a kezünket, miközben gyermekként az utca porában futkározva majszoltuk.
Őszintén szólva többre nem is vágytunk, talán mert szülői szeretetből oly sokat kaptunk, hogy minden más eltörpült mellette, a lényegtelen dolgok pedig nemigen foglalkoztattak bennünket. Sokára jöttünk csak rá, hogy a ropogósra sült sóskifli finomabb lehet a kenyérnél, és még nála is jobb a pizza vagy egynémely cukrászsütemény… Akkor, amikor lehetőségünk és alkalmunk nyílt megkóstolni ezeket is.
A kóstolgatás évtizedei gyorsan elmúltak azonban a Vajdaságban, s a legutolsó több gondot palántált el térségünk talajában, mint örömet. Akkor a háború, az idén az aszály rontotta meg a dolgos kezű ember álmát, aki családja asztalára teszi így Szent István napja előtt az új búzából sütött cipót, hogy hozzáértő nagyapák, nagybácsik és sógorok megmondják róla: jó-e az íze, ropogós-e kellőképpen, nem bodagos-e a tésztája.
Kemencében sütött gömbölyded cipók, barnálló-pirosló veknik és pecsenyezsírral megkent ropogós lepények kalauzolnak el bennünket sorsunk útvesztőiben, s vezetnek el a terített családi, baráti vagy lakodalmi asztalokig, amelyeknél egykoron minden kezdődött az életünkben, és minden újrakezdődik, amíg világ a világ. Az emlékezet messze ható fénycsóvai végeláthatatlan búzaföldeken pásztáznak végig, amelyek közepén megjelenik egy sereg kaszás, nyomukban a marokszedő asszonyokkal és teregető gyerekekkel… Nézzük, nézzük őket, s közöttük felismerjük a mieinket, jómagunkat…
Rájövünk lassan, hogy az újkenyér mindig csak finom lehet, jóízű, mert minden hasonlításnak alapja. Még az emberi jóság mértéke is: a falat kenyér. Az újkenyér maga az emberarcú múlt, jelen és jövő.
