Lépjünk visszább az időben: Galeotto Marzio (1427–1497), Mátyás király udvarában közel húsz éven át forgolódó olasz orvos és költő írta: „A magyarok – nemesek, jobbágyok – majdnem egészen egyformán beszélnek, minden különbség nélkül: mindenütt egyforma a kiejtés, a szavak használata és a hangsúlyozás. Hogy Italiáról beszéljek, nálunk oly nagy a nyelvi eltérés, hogy a városi polgárok és parasztok, a calabriaiak és tusciaiak annyira eltérően beszélnek, hogy igen nehéz egymást megérteniök, a magyarok azonban, mint említettem, egészen egyformán, vagy csak igen kis eltéréssel beszélnek. Ezért van azután, hogy egy magyar nyelven szerzett verset úr és paraszt, az ország szívében vagy határán, mind egyformán megért. (Mátyás királynak találó, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv Császár Mihály fordításában)
Tehát Galeotto Marzio sem az egyes vidékek és tájszólások, sem a társadalmi, ha úgy tetszik, műveltségi osztályok közt nem érzékelt komoly dialektuseltéréseket, tapasztalta viszont a nyelvi finomságokat, a hangsúlyozást, kiejtést, holott 1460 és ’78 közt sok évet töltött megszakításokkal hazánkban. Barátja, Janus Pannonius, pécsi püspökként négy megyét – Tolna, Baranya, Pozsega és Valkó – kormányzott. Joghatósága délen a Száváig terjedt. Egyházmegyéjét hivatalból járnia kellett: bérmálás, canonica visitatio, gazdasági ügyek stb. Közismert, hogy e látogatásoknak fontos közösségteremtő, kapcsolatépítő szerepük is volt, természetesen nyelvi tapasztalatokat is szerzett e hatalmas területről. Bizonyára eszmét is cserélt róluk Galeottóval.

*

Ez idő tájt kezdődtek a magyar bibliafordítások. Sajnos, csak kisebb-nagyobb töredékek maradtak fönn belőlük, ám ezekből is kitetszik, hogy aki az egyiknek a nyelvét megérti, az a többiét is! Az első magyar nyelven fönnmaradt teljes könyvet, a Jókai Kódexet 1440 körül másolták, de nyelvének és helyesírásának tanúsága szerint a XIV. század utolsó negyedében keletkezett, tehát majd száz évvel korábban, az 1300-as évek vége felé.
Miért értette tökéletesen Juliánus a Volga-Káma vidékén maradt magyarokat 1236-ban a legalább 700 évnyi elkülönültség ellenére? Jelentése szerint majd egy hónapon át hordozták „faluról falura”, és komolyan eltérő tájbeszédeket sehol sem hallott!
Vékony Gábor miért tudta elolvasni a későavar szarvasi tűtartó (VIII. sz.) és a környei íjmerevítő (VI. sz.), sőt, a nagyszentmiklósi kincsen fönnmaradt rovás némelyikét magyarul? Miért értjük, nehezen bár, de még mindig a tőlünk és a magyar kultúra egészétől szinte légmentesen elzárt északi csángókat, akik föltehetően nem is keltek át a Vereckei szoroson Árpád népével? Erre vall, hogy buzgó katolikusságuk ellenére egyetlen- egy, vallásukra utaló korai helynevük sincs! Megtelepedésükkor talán nem voltak még keresztények?

*

A nyelvrégészet szaporodó eredményeiből tudjuk, hogy nyelvünk alapvető fogalmakat és általuk gondolkodásmódot, élet- és világszemléletet őriz az évezrednél régebben letűnt időkből. Mégpedig az összes magyar nyelvterületen, valamennyi úgynevezett nyelvjárásunk!
Miután ezekről több tanulmányomban írtam, itt csak említem a megfelelő helyeken igazolt tényeket.
A részletek előtt lássuk, hogy a nyelvrégészet tudományos, elsősorban logikai elemző módszer, miáltal következtethetünk bizonyos mai gondolkodásmód, világszemlélet hajdani meglétére vagy hiányára. Történelmi összehasonlítások révén ezek idejét is fölbecsülhetjük.
 Példa: a honi nagytájak névadói igen nagy valószínűséggel fő emberek lehettek, akiknek szavára hallgattak a népek. Nyilván a gyepüvel védett központban éltek, ahol ellenséges támadás első rohama nem érhette el őket. A Duna–Tisza közében székelt Attila, majd az avar kagánok. Az utóbbiak közül föltehetően Baján nevét viseli Baja városa. Árpád a balparthoz közeli Csepel szigeten tartotta szállását. Utódainak nevét Duna balparti helynevek őrzik, Solt, Fajsz, Taksony és a fokrendszer övezte Decs~Deicsa~Géza. Nyelvünk mindmáig tudja, hogy a vezérek felől nézve nyugatra esett a Duna, és a túlparttal kezdődött a Dunántúl. Keletre látták a Tiszát, így a folyó mögötti területet Tiszántúlnak mondták.

*

Konyhanyelvünk kulcsszava a főzés. Nekünk a rántott hús is főtt étel, főzzük az ebédet, a tervet, akár a kínaiak, akik állítólag a hunok tanítványai. A nyugatiak még a pálinkát is sütik.

*

Miként arra Varga Csaba oly éles eszűen és több könyvében rámutatott, a gyökrenden és a szemléletességen alapul nyelvünk szilárdsága, továbbá tüneményes tömörsége, egyszerűsége és gazdagsága. A szócsalád és a közös gyök alakja, a hangrokonság mellett közös képe tartja együtt a nyelvet. Tehát e pontokon látszólag ugyan szétválás történik, midőn pl. új szó keletkezik, de az eredmény belül marad a Renden.
A t-d váltás teszi például, hogy a tör gyök rokona a dur/vának, dar/ának, mert t-d zöngés-zöngétlen pár. A rendszer növekszik, ámde a rend nem változik.
Ha bárhol megindul a fölaprózódás, vég nélkül folytatódik? A német holland lesz, az meg angol stb. Hanem a magyar valamiért nem! Miért nem?
Némelyek szerint a mi nyelvünk is ugyanúgy foszladozott, akár a többi. Bár bomlott-kopott, de nem ugyanúgy! Másként mállik a grafit, a gránit, a gyémánt. Most értünk a lavina elvhez: a lavina sosem fordul vissza. A nyelvek bomlása sem: az angol sehol nem esett vissza németté, a francia sem latinosodott újra, noha ez utóbbi az egyház és az értelmiség nyelve is volt a II. vatikáni zsinat befejezéséig. Mind töredezett tovább – a dolgok rendje szerint. Ha a miénk is így tett volna, akkor egyáltalán nem értenénk egymást, mint a kb. 30 gyorsan távolodó nyelvjárásra bomlott hanti és manysi nyelvek, és nem értenénk a Hunyadiak korából való bibliafordítás-darabokat, például a Bécsi vagy a Jordánszky-kódexet vagy Petőfit, sőt, népdalainkat! Egy somogyi táncospár nem tudná járni a gyimesi banda muzsikájára.

*

Sose hagyhatjuk abba nyelvünk mélységesen mély tulajdonságairól szóló töprengésünket!

Czakó Gábor 2017. augusztus 20-án kimagasló szakmai munkája elismeréseként Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át.