A mellékelt vers tudtommal először a Megyei TÜKÖR 1968-as induló évfolyamában jelent meg, s újraolvasása elegyes érzelmeket kavarint bennem, fölidézve a hetilapindítás Kovászna megye születésével egyidős, reményekkel terhes mámora mellett az általam is nagyrabecsült költő főúri gesztusát, mellyel megtisztelte ifjú, még csak induláshoz dobrokoló csapatunkat.
Igaz, híre kelt akkorra már, hogy a Király Károly vezette új megyében a Dali Sándor főszerkesztette új, huszonnégy esztendős átlagéletkorú szerkesztőség nem ismer cenzort, másunnan ideológiai okokból visszautasított versek, karcolatok érkeztek oly rangos szerzőktől, mint Bálint Tibor, a börtönből nemrég szabadult Páskándi Géza, Páll Lajos vagy a jó barát Király László, Vári Attila, elküldte Kányádi Sándor is A kökösi hídon-t, s akkortájt mutathattam be két érettebb versével s dús fekete hajával, bajszával az érettségi előtt álló kézdivásárhelyi diákot, Markó Bélát. Székely János küldeménye azért is volt különleges számomra, mert jó ideje nem láttam versét megjelenni még saját lapjában sem, mindenképp íróasztalfiók illatot árasztva is friss, nekünk szóló üzenetnek tetszett. Nomeg: az ideig egyoldalú kapcsolatunkban csak én küldözgettem az Igaz Szó versszerkesztőjének verselményeimet, melyeket ő aztán okos és megszívlelendő szakmai tanácsok kíséretében közlésre javasolt, s ha a főszerkesztői éberségen fenn nem akadtak, rendszerint meg is jelentek. S mert a nyilvánosságtól megfosztott jó kéziratok mindkét magyar irodalmi lapunknál tudtommal szaporodóban voltak, s ama ’68-as nyár Bukarestben magyar szempontból is heves (C. elvtárs és a magyar értelmiség viharos találkozója), augusztusban egy kizárólag magyar írók számára feszültséglevezetőnek szánt írószövetségi összeröffenésen nekibátorodva, a dogmatikus irodalom elleni harc hevében mindkét irodalmi lapunk főszerkesztőjének lemondását követeltem. Székely János megtudva, hogy ennek reakciójaként főnöke kiváló lócsiszárként a zabos csitkó idősebb lovak közé való, jászol elé, zabos tarisznyához kötésével megzabolázását határozta el, alkalmi találkára hívott, s szinte könyörögve, hogy el ne vállaljam a főszerkesztő-helyettesi széket, megvallotta élete egyik legnagyobb traumáját. Röviden. Apját rendszerellenes kijelentéseiért ’56 után 7 év börtönre ítélték. Főszerkesztője – kinek már akkor is voltak ilyen jellegű összeköttetései – ígérte, szabadlábra helyezteti, ha cserébe ír egy kötetnyi hazafias verset. Ekkor született a Mindenütt otthon című – a korszellemhez képest meglehetősen tisztességes – verses riportkönyv, melyet halála napjáig sem volt hajlandó vállalni. Apja kiszabadult, s ő 1962-vel felmondta főnökével e becstelen szövetséget, s mindezt azért közölte velem, mert fiatal vagyok, nem tudhatom, hogy gonosz ez az ember, rögtön csicskásává tesz, amit, miként verseim alapján ismer, nem tudnék elviselni. Megnyugtattam, már családi döntés született: mindenütt szar a világ, Sepsiszentgyörgyről karrierügyben nem mászkálunk el sehová. Így lettem később, a Tükör napilappá válásával és a kínai mintájú kulturális forradalom belendülésével az irodalmi folyóirat sepsiszentgyörgyi lakhelyű, székelyföldi státusú szerkesztője, annak minden beláthatatlan későbbi következményével. Egyet viszont elfelejtettem, e kiváló költő, esszé- és drámaíró, nagyszerű ember bizalmát ott helyben megköszönni. Ahogy a halhatatlanság természetét ismerem, lehet, még most sem késő.
