25 éve ment el közülünk, 1992. augusztus 23-án 63 évesen mondta fel szíve a szolgálatot. Székely János az erdélyi és egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alakja, de mivel az élőknek nincs idejük az irodalomtörténetre meg az elődökre, méltatlanul keveset idézzük, olvassuk műveit: verseit, drámáit, esszéit, novelláit.
Most nem is az íróról, hanem az ember és kolléga János úrról szeretnék megemlékezni. Nem mintha más lett volna, mint írásaiban. Éppen ez a csodálatos, hogy pont olyan volt. Először is ő úr volt. A játékos erdélyi irodalomban Fodor (Sándor) úron, Bajor (Andor) és Panek (Zoltán) úron kívül az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat szerkesztőségében neki járt ki az úr megszólítás. A többi alkalmazott, főnöktől takarítónőig a betévedő kívülállók számára mind elvtársak(nők) voltunk. Talán csak a szekus szólította elvtársnak. Ugyanis János úr pártag sem volt, s minden pillanatban azt sugározta, hogy „elfogadlak benneteket, felebaráti szeretettel szeretlek is, de nem keveredem veletek”. Nem, mert ahogy híres versében is megfogalmazta: „...elpusztult nagyokra hivatkozva / Pusztítja el és kínozza halálra / A mindenkori szent, kortársi horda / A mindenkori élő nagyokat;” (Utcák és szobrok, 1968). Ő is úgy érezte, hogy ezt teszik, mint ahogy ezt is tették vele. De talán ennél is fontosabb az a tisztelet és csodálat, amit a nagyok, a zsenik iránt érzett. Mindent tőlük tudott, saját bevallása szerint. Mikor utoljára nála jártam, ágya mellett az asztalon Churchill emlékiratai tornyosultak több kötetben. Ha olvasásról került szó, mindig azt mondta, neki már csak remekművekre van ideje, mert a nagy klasszikusokban sosem csalódik. Ezért olvasta el háromszor is a Karamazov testvéreket. Mint igazi urat és művészt, csak a minőség érdekelte az emberi szellem alkotásaiból. Ő azért volt igazi úr, mert bár nem örökölte, tudatosan hordozta szellemi előkelőségét.
Előttem van, ahogy mindig fényesre pucolt cipőjében pontban 10-kor belép a szerkesztőségbe, kedvesen köszön, majd benyit a fiúk szobájába, ott is köszön, leteszi kalapját, kabátját, leül íróasztalához, kitölti a vizet poharába, megöntözi a cikláment, amit valami találkozón kapott, leül, rágyújt, majd nekilát aznapi postája átolvasásának. S mindig neki volt a legtöbb, mert sokan írtak verset. Megírja kézzel a válaszlevelet. Kihozza, és átadja a gépírónőnek, akit ő foglalkoztatott leginkább. Ezek a levelek külön szót érdemelnek. Néhányszor én is gépeltem levelét, ha nem volt ott a gépírónő. Akkor döbbent belém, hogy levelei önmagukban is irodalmi műalkotások, esszék, műelemzések. Aki tőle válaszlevelet kapott, az egy életre megtanulta, mi a vers, a jó vers. Halálosan komolyan vette versszerkesztői feladatát. Fiatal költők generációit irányította, fedezte fel.
Aztán jöhetett a csevely a kollégákkal. Délben feleségével, Varró Ilona írónővel távoztak ebédelni. Együtt, ahogy szobrászfia, Székely János Jenő csodálatos domborművén látható egykori lakhelyén. Árnyalakjuk ott él tovább.
KUTI MÁRTA
