A most lezárt és az ugyancsak most kezdődő választási kampányban olyan intenzitással csapkodja, paskolja dobhártyánkat a párt szó, mint 1947—1989 között, miután a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, s a magukén kívül minden más politikai pártot bedaráltak, tagjaikat hol bezárták, hol kizárták, s a végén olyan népes pártot kerekítettek belőlük, mely az ország összlakosságának egyötödét megközelítette.
Versek és egyéb klapanciák tízezrei születtek, politikai kurzusok, párttanfolyamok, pártegyetemek, pártiskolák, pártfőiskolák, pártaktívák, pártcsoportok, pártbizottságok, pártfórumok, pártházak, párthelyiségek, pártigazolványok, pártirodák és egyéb pártizék parttalan terjeszkedése és terpeszkedése, azt hittük, végleg devalválja ezt az elcsépelt szót. És most lám, újra a párttól zeng a politikai-közéleti berek, csak úgy pukkannak s terjeszkednek, mint az érett lóposzogó — pöfeteg — spórái a pártos szavaink.
A mostani választási törvény inkább személyre szabott, mint az előző, a pártlistás, a megyeitanács-elnökök és a polgármesterek esetében kimondottan személyre összpontosító. Ennek ellenére mi, magyarok, illetve a mi fennforgolódóink nem a személy emberi minőségét, szakmai-politikai kvalitásait, erkölcsi mutatóit követik, hanem a párt nevében s a párt számára vindikálnak posztokat, funkciókat, rangokat és cafrangokat.
Közben a jámbor vagy dühös választó, ha egyáltalán elmegy szavazni, mert a pártos pufogtatás még nem ábrándította ki a közéletbe való beleszólás lehetőségének igénybevételéből, azt nézi — a különféle manipulációkról, megvezetésekről most nem szólunk —, hogy a listán levő személy kicsoda-micsoda, ki fia-borja, rá lehet-e bízni egy kisebb vagy népesebb közösség, egy megye, egy régió, egy egész ország ügyeit, vagy egy szószátyár valaki, sokat és nagyotmondó ipse, aki csak forog a politikai életben, mint valami a feredőben.
Mindezt azért hangsúlyozzuk és azért példálózunk, mert a mostani menet után következik az őszi parlamenti választás, ahol a pártok parlamenti, szenátusi megjelenítését személyekhez kell kötni. Egyszerű matematikai feladat az, hogy a magyarság százalékaránya csak a közös jelöltek vagy a jelöltek személyében való közös megállapodás esetében biztosíthatja a képviseletet. Hamis és veszélyes az az állítás, hogy a négyévnyi képviseleti hiány csak jót tenne, mert csak így lehetne megszabadulni bizonyos, magukat ,,kompromittált" személyektől. A ,,pártok" legyenek elég erősek ahhoz — ez a szerepük —, hogy eleve kirostálják maguk közül azokat, akiket a népség és katonaság, a közember amúgy is kiszavazna, vagy miatta el sem menne szavazni.
Pártjaink ne országos erőfitogtató izomgyakorlatokat végezzenek, ne emeljék magukat triumfális magasságokba, hanem a valós erények és arányok alapján, helyi egyezségek révén azt jelöljék, aki az ,,ahol növök, táborom van, hadirend a táboromban" jegyében képes a közért cselekedni.
